NEHAZUGGY

Óva inteném a kormányt

Tamás Róbert | 2017. Augusztus 16, Szerda | 10:59

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,376,346 forint, még hiányzik 623,654 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

„Fogyatékos embereket és családjukat segítő civil szervezetek kezdeményezéseit támogatja a kormány. A szerdán lezáruló, csaknem 171,5 millió forint keretösszegű pályázatra azok a szervezetek jelentkezhetnek, amelyek az elszigetelődés ellen indítanak helyi, térségi vagy országos programokat – ismertette Czibere Károly.

Az Emberi Erőforrások Minisztériumának szociális ügyekért és társadalmi felzárkózásért felelős államtitkára hétfői budapesti sajtótájékoztatóján közölte: céljuk az, hogy a segítő civil partnerek fejleszteni tudják a beilleszkedést ösztönző, az életminőséget javító szolgáltatásaikat, vagy újakat tudjanak indítani.

Hangsúlyozta, a kormány nem hagyja magukra küzdelmeikben a fogyatékos gyermekeket nevelő vagy hozzátartozókat gondozó családokat, nem hagyja elszigetelődni őket, hanem megad számukra minden segítséget, és ezért támogatja a civilek szolgáltatásait is.

Egy összetartó társadalomban nem szabad megengedni, hogy egy fogyatékos családtag gondozása egyenes út legyen az elszegényedés felé – mondta.” (MTI; kormany.hu)

Ez nagyon jó hír, vagy legalább nagyon jól hangzik, ám miközben megpróbálok nagyon örülni neki, számos kérdés merül fel az agyamban.

Például a legfrissebb intézkedés, aminek örömére a fogyatékkal élő, valamilyen – nem munkaerőpiaci – munkát végző emberek bére az egyharmadára csökkent. Mindez egyetlen átnevezésnek köszönhető. Mégpedig: az intézményen belüli szociális foglalkoztatás március 31-ével megszűnt, helyébe április 1-jétől a fejlesztő foglalkoztatás lépett. A hozzá tartozó törvénnyel együtt ez azt eredményezi, hogy az eddigi bér harmadára csökkenthető a fogyatékkal élőknek kifizetett összeg. Ami pedig csökkenthető, az csökken is. Itt egy érintett története, én nem ragozom tovább.

Aztán itt van a rokkantság mértékének felülvizsgálata. Ami nem baj, de az igen, hogy sok fogyatékkal élő elveszítette a járandóságát, vagy annak egy részét, ezzel együtt gyakorlatilag az élethez való jogát is.

Vagy szedjem elő Tarlós István végtelenül humánus kijelentéseit, miszerint nem jár annyi fogyatékos tömegközlekedéssel, hogy miattuk akadálymentesíteni kellene? És az a szörnyű, hogy ez nem fővárosi, hanem országos probléma. Egy fogyatékkal élő ember bárhová nehezen (vagy sehogy sem) jut el. Hol vannak azok a pénzek, amelyeket az Unió akadálymentesítésre különített el, de végül nem rámpák, liftek és a látássérültek életét könnyebbé tévő táblák lettek a pénzből, hanem különféle módszerekkel különféle közintézmények homlokzatai újultak meg, vagy más, bár esetleg szükséges, de biztosan nem a fogyatékkal élők életét segítő beruházások valósultak meg?

De beszélhetnénk a fogyatékkal élők támogatásának csökkentéséről, az ő életüket befolyásoló döntésekről, a pénzkivonásokról. Például – ezer ilyen van, de most ez jut eszembe – egy teljes egészében mozgásképtelen, napi 24 órában ágyhoz kötött embernek 2×28 alkalommal jár gyógytornász. Mármint államilag ennyiben van limitálva a támogatott kezelések száma, ami önmagában is kevés, de a semminél kicsit több. Azonban sokan ehhez sem jutnak hozzá, mivel nincsen elég gyógytornász.

Fogyatékkal élő gyermeket nevelni, ilyen családtagot gondozni súlyos teher és én nem igazán látom, hogy ezen a terhen túl nagy igyekezettel enyhítene a kormány. Ellenben sokat ront. A civil szervezeteknek juttatott jókora summa szépen hangzik, de jó lenne látni, hogy végül mennyi jut el belőle oda, ahová el kellene jutnia. És nem csak a nagyvárosokra gondolok, hanem az egyéb településekre, ahol jóformán semmiféle lehetőség nincs, oda a civil szervezetek sem szokták leverni egymást a nagy tülekedésben.

És – ismerve a kormány sajátos felfogását a közvagyon és magánvagyon közötti átmenet elsmirglizésében – melyek ezek a civil szervezetek és hány olyan van közöttük, amelyben valamelyik politikus egyik-másik rokona is érintett? Van-e közöttük olyan szervezet, amelyik a támogatás jelentős részét feléli, a vezetőség extra fizetésért teszik a jót, a fogyatékkal élőknek pedig egy marék szaloncukor jut?

Végül pedig óva inteném a kormányt attól a nagyon hibás elképzeléstől, hogy ezzel az állam le is tudta a kötelességét. Nem tudta le, ezt nem lehet – még oly jól és becsületesen működő – civil szervezetekre sem áttolni, ebből nem vonulhat ki az állam.

Tehát: a fogyatékkal élők ellátásából kivont összeg hogyan aránylik a nagy melldöngetéssel a civil szervezeteknek szánt összeghez? Ki, hol, mi módon ellenőrzi ezeket a szervezeteket? Mennyi az a pénz, ami valóban oda kerül, ahol arra szükség van és ahová az adófizetők is szánták? Mikor fogja felváltani a porhintéssel egybekötött melldöngetést a tényleges, érdemi, valódi problémákra megoldást kereső és találó szociális felelősségvállalás? adomany-1

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!