Egy kiló krumpli mindennél fontosabbá válik

Fotó: Lázár Gergő Fotó: Lázár Gergő

A sok hír, társadalmi, politikai, ön- és ellenkritika mellett kevés szó esik arról, ami jól működik ebben az országban. Nem igazán mozgatja meg a médiát, nem népszerű, kevéssé eladható. Pedig létezik, erős és egyre erősebb.

Olvashatunk naponta Habony Árpád titokzatos dolgairól. Értesülhetünk Mészáros Lőrinc nagyszabású terveiről, Rogán Antal egyre kínosabb munkásságáról. Tudunk Orbán Ráhel saját lábáról, Szijjártó Péter villácskájáról. Áder János horgászkalandjairól és ezernyi dologról, ami emberek millióihoz soha nem jut el. Ahol nincs áram, nincs víz, internet főleg nincs, de kenyér sincs, ott ezek a dolgok messze esnek az emberek érdeklődésétől.

Hír az, ha kihűl valaki a lakásában. Hír néhány percig, ha felmerül a gyanú: éhen halt valaki. Érdekes téma futólag a szegregáció, a nyomor is előkerül olykor. Kis színes, semmi különös.

Valahol a felszín alatt azonban létezik és egyre erősödik valami, ami reményt ad. Messze a százmilliós villáktól, luxusautóktól, divatos táskáktól, de messze a hatalmi harcoktól, a látvány-segítségtől, a politikai gyűlölködéstől is, a társadalom mozgásban van. A drámai bejelentések, gúnyos cáfolatok és öncélú kampányok árnyékában a nyomor napról napra növekszik. Akkor is, ha statisztikákkal igyekeznek eltakarni. Akkor is, ha hangzatos ferdítések és álmegoldások tömegével próbálják elfedni.

A társadalom szerveződik. Önszerveződik. Emberek találnak egymásra, alkotnak csoportokat azért, hogy más embereken segítsenek.

Magam nem vagyok híve a segélyeknek. Az adományoknak sem. Általában. De, amikor nem arról van szó, hogy az elromlott hűtőt, televíziót nem tudja pótolni egy család (bár ez is tragédia), hanem amikor tényszerűen nincs mit enni, tegnap sem volt, ma sincs és segítség nélkül holnap sem lesz, akkor nincsen min gondolkodni. A fuldoklót ki kell menteni, aztán kell megtanítani úszni. Fordítva nem működik.

A pártok civakodásától távol emberek ezrei dolgoznak azért, hogy más emberek életben maradhassanak. A csupasz túlélés a tét, nem más. Nem kultúrához, oktatáshoz, egészségügyhöz való hozzájutás. Nem a szabadság, nem a demokrácia. Egy kevés fa, egy gyertya, egy kanál olaj, kiló liszt. Ott, ahol nem csupán mosni, vagy fürdeni nincs víz, hanem inni sem. Családok élnek… nem, nem élnek – léteznek – úgy, hogy nincs vizük. Ha be is van vezetve a házba, vagy udvarra, nem tudják fizetni a rezsit és sok településen elzárták, vagy leszerelték a közkutakat. Már nem csak megfagyni lehet, nem csak éhen lehet halni. Szomjazni is lehet. Szomjan halni is lehet.

Igen, tudom. Sokak szerint mindenki maga tehet a nyomoráról és aki így él, meg is érdemli. Aki így hal meg, az is megérdemli. Sajnálom ezeket az embereket, akik ennyit értenek meg az őket körülvevő világból. Nem tudják azt, hogy őket és a nyomorgókat nem sok választja el. Elég egy baleset. Egy súlyos betegség. Egyetlen rossz döntés. A munkahely elvesztése. Az ember kezdi eladogatni az értékeit és reménykedik, hogy van megoldás. Lehetséges, hogy van. De ha nincs, akkor elfogynak az eladható dolgok, elfogynak a segítőkész barátok és lassan elfogy a levegő is. Ez nem lecsúszás, hanem zuhanás.

De valami szépet, emberségeset ígértem. Valami jót, ami reményt adhat.

Vannak ismert szervezetek, amelyek segítenek a rászorulókon. A Kerékpáros Maffiától a különféle szeretetszolgálatokig, az egyházi szervezetektől az Igazgyöngy Alapítványig nagyon sokan igyekeznek enyhíteni a bajokon. Számos olyan szervezet van, amelyről alig, vagy csak nagyon ritkán hallhatunk. Ilyen a Szocsoma, vagy az állatok védelmére létrejött egyesületek, akik a bajban lévő állatok mellett a bajban lévő embereken is igyekeznek segíteni.

Rengeteg ember, aki a kevésből ad, aki nem képes tétlenül nézni a másik szenvedését. Hihetetlenül sok adomány, embertelenül sok munka, idő, önfeláldozás, szervezés. Pékségek adnak kenyeret, süteményt. Üzletek tartós élelmet. Büfé ajánl fel néhány család számára napi étkezést. Nem egyszer, folyamatosan. Cégek adnak bútorokat. Vállalkozók segítenek. Családok ajánlják fel a nélkülözhető holmit, a gyerek kinőtt ruháit. Nyugdíjasok felezik meg az élelmüket, hogy jusson másnak is belőle. Művészek, kézművesek adják a munkájukat, hogy az árverésen befolyt összegből segítséget lehessen vinni azoknak, akik a semmi szélén vergődnek.

Magam is tapasztaltam számtalanszor, hogy amikor egy-egy nehéz helyzetben lévő családról írtam, mindig jött segítség. Nem csak üres ígéretek, hanem tényleges segítség.

Rengeteg a segítő és elképesztően sok a rászoruló. Naponta több és több. Hihetetlen tömeg, a politika és a szerencsések, vagy viszonylag szerencsések számára láthatatlan emberek tömege. Sérült emberek, idősek, betegek, gyermekek. Családok minimális létfeltételek nélkül. A fővárosban van ételosztás, vannak melegedők, szállók. Vidéken, a falvakban nagyon kevés. Mi lenne ezekkel az emberekkel, ha teljesen magukra maradnának? Mi lenne az önfeláldozó segítők, az adományok nélkül? Nem, ez rossz szó. Nem adomány. Emberség.

Amikor valakinek semmije nem maradt, amikor ételre, ruhára, fűtésre sem telik, amikor a századik próbálkozás után sem talál munkát, amikor lepusztul anyagilag, fizikailag, mentálisan, amikor felesleges és láthatatlan, a porba tiport, megalázott, akkor az emberség az, amit adni tudunk. Senki sem kérdezi a másikat, hogy kire szavazott, miben hisz. Fontosnak hitt dolgok jelentéktelenek lesznek, egy kiló krumpli mindennél fontosabbá válik. Ameddig ez az emberség létezik ebben a társadalomban, addig van remény.

Ha elfogy az emberség, akkor nincs tovább. De nem fogy el, hanem erősödik, növekszik, gazdagodik. Ameddig ez így van, addig túl lehet jutni a bajokon. Talán.adomany-1