Verem

Fotó: Lázár Gergő Fotó: Lázár Gergő

Ebből a veremből
záróra után kisöprik a csillagokat,
csibéivel a Fiastyúkot,
amely ott kotyogott
két nyárfa között
valahol a Kunság Atlantiszában.
Ebben a veremben
padlódeszkák péterszögei közt
horgadoznak a megfeszített
bojtárgyerekek,
az előbb-inasok,
majd mesterek,
végül kiemeltek,
a mindenféle hitekből kiforgatottak.

A padlót nézik, a hajdan suhogó
akácot, jegenyét,
gyökerüket keresik,
de a kocsmapadlónak
már nincs gyökere – kiszakadt
és elhalt

Ebből a veremből
kijutni: egymás keze volna kötél.
De a kezekben csikk,
a kezekben korsó,
a kezek tétován
megállnak a füstben,
s lehanyatlanak,
a kezek
dohánymorzsás zsebben kotorásznak
még egy féldeciért,
legyintenek vagy hadonásznak.
Időnkint seprű serceg
a lábak alatt.
Csoda, hogy bírja:
lapátra söpör két diplomát,
húsz holdat,
kulák-padlás ocsuját,
ürügyet, fél mázsát
és mentséget, dögivel,
kilenc kiskirály főnököt,
hetvenhét rossz feleséget,
tíz kurva-lett leánygyereket
és húsz fiút, aki „más lett”,
félévszázadnyi életet,
ezerévnyi sorsot.
Vagy akár csak egy iszákos apát.

Ebből a veremből
kijutni: egymás keze volna kötél.
De a kezek…

Itt Petőfi csak olajnyomat,
Arany erre az utat se tudja.
Itt Dózsa csak szivar,
Ady meg lila bankó,
a világűr egy vicc csak a bortócsában.
De országnyi a padló,
amelyről záróra után
felsöprik a csillagokat,
a Fiastyúkot,
a botló cipők jajdulását,
a morzsolódó gerincek csontporát,
a vállakról leszakadt
karokat.

Ebből a veremből
kijutni:
egymás keze volna kötél.

Rab Zsuzsa