Ők csak szeretni tudnak, ragaszkodni és szenvedni

Fotó: federicigabriel92 Fotó: federicigabriel92

Van olyan téma, amihez nehezen nyúl hozzá az ember. Vagyis én biztosan és nem azért, mert nincs róla mondanivalóm, hanem mert talán túlságosan is sok gondolatot kavar fel. Ilyen ügy a napokban a sajtót és az állatvédő szervezetek honlapjait bejáró történet a megkínzott, élve megnyúzott macskáról. Aki végül nem élte túl a kínzást, hiába tettek meg érte mindent.

Ilyenkor óhatatlanul arra gondolok, hogy az ember a leggonoszabb teremtménye a természetnek. Nem tudok egyetlen olyan állatról sem, amelyik szórakozásból kínozna, vagy gyilkolna meg más élőlényt. Van, amelyik öl, ha enni akar, ez rendben van. De olyan nincs, hogy a másik fájdalma okozna örömet neki. Kivéve az embert. Már amennyiben ragaszkodunk ehhez a meghatározáshoz.

Ha valaki akár csak külsősként is rálát egy állatmentő egyesület mindennapjaira, akkor tudni fogja, miről beszélek. A megkínzott, élve megnyúzott cica egy a sokból. A többi áldozatról nem beszélünk, legtöbbször nem is tudunk. Az állatmentők viszont tudnak, mert szembesülnek vele. Nap mint nap. Ők mesélhetnének arról, hogy a legjobb eset, amikor egy cica, kutya csak elhanyagolt, gondozatlan, oltatlan, fogköves, bolhás, rühes, alultáplált. Ezek az állatok a szerencsések.

Az állatmentők mesélhetnének a kis testet beborító, cigarettacsikk-átmérőjű égési sérülésekről, a késsel, ollóval (igen, ilyen is van), csavarhúzóval okozott vágásokról, szúrásokról, a szándékosan eltört lábakról, a baltával levágott farok helyén fekélyesedő csonkról, törött bordákról, ollóval levágott fülekről, több helyen eltört állkapcsokról, a kezelés hiányában rosszul összeforrt, állandó fájdalmat okozó csontvégekről.

A legtöbb esetben nem tudnak feljelentést sem tenni, mert a megkínzott szerencsétlenek nem a gazditól kerülnek a gondozásukba, hanem erdőszélről, patakpartról, árokból, út mellől. Soha nem derül ki, ki volt az a sötét barom, aki attól érezte erősnek magát, hogy megkínozta, vagy inkább rendszeresen kínozta azt a kis lényt, aki bízott benne.

Mert az állatok – alapvetően – bíznak bennünk. Egy rendszeresen bántalmazott kutyus, vagy cica többnyire nem szökik, meg sem próbál menekülni. Újra és újra bántja az, akinek vigyáznia kellene rá, gondoskodnia kellene róla. És az állat újra és újra képes bizalommal simulni ahhoz a kézhez, amelyben égő cigaretta, bot, kés van.

Aki fogadott már be mentett, bántalmazott állatot, az tudja. Én is tudom. Tudom, hogy nem szabad átlépni a fekvő kutyán, hogy ne közelítsek hátulról és főleg, hogy semmi nem lehet a kezemben. Semmi. Ásványvizes flakon sem, egy boríték sem, seprű, porszívó, kávékiöntő sem. Most – három évvel a befogadás után – a mi kutyusunk már nem menekül fejvesztve, de rengeteg idő és rengeteg türelem kellett. Elnézem a hatalmas állkapcsát és csodálkozom. Egy mozdulattal porrá törhette volna az őt kínzó kezet, mégsem tette. Soha.

Ezek a történetek itt vannak körülöttünk, részei a mindennapoknak. Nem látjuk, vagy nem is akarjuk látni. Egy nyíllal agyonlőtt, vagy bottal agyonvert, vagy most az élve megnyúzott állat felkavarja az indulatokat. Ki-ki vérmérséklete szerint reagál. Van, aki hasonló módon büntetné az állatkínzót, de nem ez a megoldás.

Nem alkalmanként kellene felháborodni, hanem folyamatosan. Nem azt az egy brutális vadbarmot kellene nagy erőkkel keresni, hanem az összeset. Ezer állatkínzás közül talán egy kerül a nyilvánosság elé. Vagy tízezerből egy. De a legtöbb esetet látjuk, csak nem figyelünk oda, mert vagy nem érdekel, vagy úgy hisszük, nincs jogunk beleszólni a mások életébe.

Az állatvédelmi törvény pocsék, de a meglévő szankciókat sem alkalmazzák a hatóságok. A bírók többsége könnyedén szemet huny a feljelentéssel végződő esetekben is. Márpedig aki egy védtelen állatot kínoz, azzal nagyon súlyos gondok vannak. Ma macskát nyúz, kutyát ver agyon, holnap majd embert. És ne jöjjön senki azzal, hogy én vagyok a hülye, amiért párhuzamot vonok, mert nem. Van párhuzam, mert a lelki nyomorék az lelki nyomorék. Megfelelő orvosi segítséggel talán lehet segíteni az ilyen beteg embereken, talán nem.

De a novellaolvasásra kötelezés egészen biztosan nem fogja megváltoztatni ezeknek a torz lelkűeknek a mentalitását. A felfüggesztett ejnye-bejnye sem. Azt sem állítom, hogy a szigorú, akár több évnyi börtönbüntetés igen, de talán a többi potenciális állatkínzót arra készteti, hogy meggondolja, kiéli-e a beteges vágyát, vagy inkább beveszi szépen a gyógyszerét.

Ez a mi felelősségünk. Minden francért feljelentjük egymást, a járda színesre festésétől a jótékony sütiárusításig. Ideje, hogy hasznosabb tevékenységet találjunk. Aki állatkínzást tapasztal – és nem csupán bántalmazott, éheztetett, láncon tartott állatokról beszélek, hanem szaporítókról is! – az találja meg a rendőrség telefonszámát és jelentse. Ne utólag és ne egy kiemelt alkalommal buzogjon fel senkiben a bosszúvágy, hanem közös erővel próbáljuk meg kiszűrni az emberteleneket. És közös erővel érjük el, hogy ne Semjén Zsolt erkölcsi mércéje legyen az irányadó, hanem a sajátunk.

Mi vagyunk a felelősek az állatokért. Ők ezt nem tudják megtenni önmagukért, ők csak szeretni tudnak, ragaszkodni és szenvedni. A mi dolgunkat nekünk kell elvégezni.adomany-1