Van-e értelme az életnek műköröm nélkül?

Illusztráció: Pixabay Illusztráció: Pixabay

Beszélgettem egy ismerősömmel. Három gyerek, két nagykamasz lány és egy pici. Nem tehetős család. A szülők dolgoznak, szűkösen megélnek. A tanulási lehetőséget biztosítani tudják, a „luxust” nem. A lányok nem kaphatják meg azokat a dolgokat, amiket a jómódúbb gyerekek igen. Azt mondja az ismerősöm, ez hátrány: van olyan osztálytárs, aki ezért kigúnyolja, esetleg ki is közösíti a szegényebb családból származó fiatalokat.

Sok, egyre több ilyen család van Magyarországon. Alig megélők, nélkülözők és van nem kevés olyan család, ahol bőven van mit a tejbe aprítani. Ez utóbbi jó dolog, mindenki szeretne gazdag lenni. A pénz biztonság, pénzért meg lehet venni egy csomó mindent. De van, amikor éppen a pénz vesz, pontosabban vehet el valamit, ami pedig nagyon fontos. Az értékrendet, néhány esetben a család összetartó erejét, az összetartozás biztonságát.

Amikor én voltam gyerek, még nem voltak ilyen nagy különbségek ember és ember között. Mindenki megélt, mindenki dolgozott. Valahogy akkor nem volt illendő hencegni a vagyonnal. De mi is különbözni akartunk, ha csak az ing gallérjával, a pulóver kivágásának formájával, akkor azzal. Valamivel. Mára ez, ahogy a világ is, megváltozott. Nem feltétlenül jobb, vagy rosszabb, csak más. Látom a tizenéves fiatalokat sokmilliós autóban menősködni, a legújabb mobiltelefont, laptopot nyomkodni. Sokszor látom-hallom, hogyan követelik a szülőktől a ma divatos, holnapra szemétre szánt ruhákat, kenik magukra a menő sminket, festik a hajukat elképesztő színekre. Teszik ezt azért, mert úgy hiszik: ettől lesznek valakik. Ettől mások, mint mindenki más, ettől különlegesek. Pedig nem így van. Az ember különlegességét az egyénisége adja. A másra nem jellemző gondolkodása, a saját értékrendje.

Az egyik kopaszra borotvált fejű, napszemüveges, kapucnis fiú pont olyan, mint a másik. A divatosan nyírt hajú, divatos sminket viselő, legújabb divat szerint öltözött lányok valójában egyformák. Egyfajta birkaszellem kell ahhoz, hogy a felnőttkorhoz közelítő (vagy egyre gyakrabban már a felnőtt fiatal) úgy gondolja: csak akkor ér valamit, ha követi a trendet. Mindig, mindenben. Mindenáron.

Ezek a fiatalok olyan dologra büszkék, olyan dologtól érzik magukat különlegesnek, amiért semmit nem tettek. A szülők pénzét nem ők keresték meg, ők csak haszonélvezői annak. Többnyire ezt fel sem fogják. Számtalanszor hallottam már: most vettem ezt a laptopot, veszek egy autót, lecserélem a mobilomat. Nem azt mondják: kaptam a szüleimtől egy laptopot, vesznek nekem egy autót, lecserélik a mobilomat. Már a kiindulási pont is hibás, mégpedig nagyon hibás. Innen egy lépés az, hogy a másik, kevésbé tehetős fiatalt kigúnyolják azért, mert az farmerben jár, amikor éppen más a menő. Képesek kinevetni azt a telefont, amivel csak telefonálni lehet, mást nem. Valójában a szüleik pénzével kérkedők kérik számon más fiatalokon az ő szüleik pénzét. Mert aki nem gazdag, az béna, élhetetlen, értéktelen.

Látszat-világban élnek, külsőségeket hisznek értéknek. Ebben elsősorban nem a fiatalok, hanem a szülők hibásak. Hiszen egyszerűbb a gyerek kezébe nyomni a pénzt és azzal nyugtatni magunkat: mindent megadok a gyereknek. De a pénz nem minden. Önmagában a pénz semmi. Addig fontos, ameddig az alapvető szükségleteket ki lehet elégíteni a segítségével, ami ezen felül van, az már más dolog. Bármennyi pénz sem képes adni egy testvért. Valakit, akivel mindig lehet beszélgetni, a titkokat megosztani, veszekedni, vitázni, nevetni. A pénz nem tudja pótolni az anya simogatását, amikor fáj. Az apa bölcsességét, amikor nagyon kell egy jó tanács. Vagy az apa simogatását, az anya bölcsességét.

Mi a baj a mai fiatalokkal? A világon semmi. Pontosan olyanok, mint mi voltunk, mint a szüleink, a nagyszüleink voltak. Talán csak abban térnek el, hogy nem kell olyan gyorsan felnőniük. A többségnek több ideje van gyereknek maradni. De egyszer fel fognak nőni. Amikor ki kell lépniük a védett kis világukból, akkor már nem fog számítani, hogy évekkel korábban neki volt először a legújabb mobiltelefonja, hogy ő bulizott a legmenőbb helyeken. Amikor számot kell adnia önmagáról, az emberi, szakmai milyenségéről, akkor senki sem kérdezi meg: hány lóerős autóval száguldozott éjjel? Akkor az fog számítani, mit tud, mennyire jó ember.

Addig azonban borzasztóan fontos tud lenni a heti fodrász, a trendi ruha, cipő, smink, a kigyúrt izmok, a műköröm. Mert – ahogy mi sem hittük, most ők sem hiszik – soha, senki nem marad fiatal. A gyönyörű izmok, a feszes bőr csak kölcsön, vissza kell adni. Az egyéniség, a szilárd belső értékrend, az évek alatt megszerzett tapasztalat, tudás pedig velünk marad. Onnan visszanézve rohadtul nem lesz jelentősége azoknak a dolgoknak, amik most mindennél fontosabbnak tűnnek. Jó esetben. Rossz esetben 30-40-50-60 éves korban is ezek a külsőségek jelentik az értéket.

Nagyobb pazarlást elképzelni sem tudok, mint hogy valaki idősödő korában is a fitalaságot hajszolja, miközben reménytelen a dolog és közben elfelejt örülni annak, amije van. Jó esetben (ha elég sokáig élünk) sokkal tovább vagyunk középkorúak és idősek, mint fiatalok.

Az igazi érték az, amit önmagunk teremtünk meg. Az igazi egyéniség az, amilyenné mi válni tudunk. A fontos dolgok nem divatosak, hanem értékesek. De ameddig ide eljut az ember, még sokszor el fog gondolkodni olyan fajsúlyos marhaságokon, mint például: „Van-e értelme az életemnek műköröm nélkül?”

adomany-1