NEHAZUGGY

Aztán elkezdődött az aratás

Tamás Róbert | 2017. Július 29, Szombat | 10:58

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,604,937 forint, még hiányzik 395,063 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Izgalmas felhívást találtam az Indexen. Na jó, nem izgalmas, de azért felhívás. A New York Times állítólag arra kíváncsi, hogy hogyan élünk mi Magyarországon (és Lengyelországban), mit gondolunk az Unió-elleni folyamatos háborúról és egyáltalán. Rohantam is a megadott linken megosztani az érzéseimet, de azt tapasztaltam, hogy már nem annyira érdekli az amerikai lapot a dolog.

Nem baj, akkor elmondom itt, hátha a New York Times újságírói rendszeresen olvassák a Szalonnát. Hehe.

Ha nem ez az ország lenne a hazám, hanem mondjuk külföldiként itt kellene töltenem valamennyi időt – miközben a külföldi cégem küldi a külföldi fizetésemet – egészen viccesnek találnám. Így azonban, hogy itt születtem és fontos nekem minden, ami itt történik, mert itt vannak eltemetve a nagyszüleim, itt élnek a rokonaim, barátaim és magam is itt élek, marhára nem vicces.

Gondok mindig voltak, az előző kormányok és politikusok is igen messze álltak a tökéletestől. Ami azonban nyolcadik éve rászakadt erre az országra, az egészen elképesztő módon változtatta meg az életemet.

A gazdasági válság hatásait még jóformán ki sem heverő ország trónra emelte a Fideszt. Nem váratlanul történt ez, mert sok munka van benne. A média kiépítése (köszi, Simicska), a parlamenti munka szabotálása, az egymást érő tüntetéshullámok – nem fizetünk vizitdíjat, sem tandíjat – az akkor is és azóta is jól ápolt viszony a szakszervezetek vezetőinek többségével (sztrájkok sora), az őszödi beszédből kiragadott mondat köré szőtt hazugságkampány, az utcaköveket békésen felszedő, autókat felgyújtó tüntetők és az akkor már narancssárgában pompázó önkormányzatoknak tett ígéret – adósítsátok csak el a települést, majd ha mi kerülünk kormányra, rendezzük – és az egyházzal kötött szövetség végül eredményt hozott. Felrobbantak a szavazófülkék.

Kezdődött a szorgos munka. Gyorsan átírták a Munka Törvénykönyvét, hogy kedvezzenek az olcsó munkaerő miatt ideáramló külföldi érdekeltségeknek. Átírták, pontosabban megsemmisítették az Alkotmányt és barkácsoltak helyette egy alaptákolmányt, ami szabad kezet biztosít mindenhez. Mivel semmi nem tökéletes, ez a gánymunka sem, de szemrebbenés nélkül újraírják, ahányszor szükségét érzik. Igyekeztek a bírói testületet is ellenőrzés alá vonni, de még nem jártak teljes sikerrel.

Az önkormányzatok adósságát kifizettették az ország lakóival és ráadásul sikerült elhitetni az egyszerűbb lelkekkel, hogy ez a kormány jótéteménye. Elzavarták az IMF-et és helyette sokkal drágább hitelekkel finanszírozták az ország működését. Elfoglalták az önkormányzatokat, megvonták az önállóságukat, majd kiforgatták őket a vagyonukból, elvették az oktatási intézményeket, miközben továbbra is az önkormányzatoknak kell finanszírozniuk ezek fenntartását.

Elfoglalták az iskolákat is, egyetlen vízfej fennhatósága alá tolva be valamennyit, fideszes irányítás alatt. Elfoglalták a sportklubokat, saját pártkatonákat állítva a szakemberek helyébe. A szolgáltató cégeket államosították, a magyar emberek érdekére hivatkozva. Az állami földek bérleti rendszerét úgy igazították, hogy az értékesebb földterületek a saját embereik kezébe kerüljenek.

Aztán elkezdődött az aratás. A bérelt földeket megvásárolták a csókosok, teljes szektorokat játszottak – többnyire strómanok – kezére. Gazdák maradtak föld nélkül, tízezrek veszítették el a megélhetésüket azért, hogy a fideszes katonák trafikhoz jussanak, másik tízezrek azért, hogy Vajna kaszinócsászár legyen.

Eltakarították az útból azokat, akik a legkisebb veszélyt is jelenthette volna a hatalmukra – közéleti szereplőket, politikusokat, újságírókat, zenészeket, színészeket, bárkit – a NAV élére éppen úgy a saját lojális elvtársaikat tolták be, mint az MNB élére, vagy mint az ügyészség csúcsára. Letarolták a médiapiacot először azzal, hogy nem piaci, hanem elvtársi alapon juthatnak reklámbevételhez a szerkesztőségek, majd felvásárolták, szétverték, vagy megfenyegették a maradékot. Akikkel szemben egyik módszer sem működött, azokkal mostanában fognak leszámolni.

Eltüntették a szakembereket, kinyírták az értelmiséget, nem tűrik a kritikát, de még a saját gondolatokat sem. Kizárólag a feltétlen szervilizmus számít erénynek a kormány környékén. Propagandával, folyamatos agymosással elhülyítették az ország elhülyíthető részét. Egymás ellen fordítottak mindenkit.

Ma már nem szükséges úgy tenniük, mintha értenének valamihez, mintha becsületesek lennének. Szeme sem rebben senkinek, ha milliárdos korrupcióról hall, de akkor sem, ha kifosztott, megnyomorított életekről olvas. Nem érdekes.

Ma már nyugodtan felvásárolhatja néhány stróman és rokon az ország vagyonát – földeket, kastélyokat, kempingeket, szállodákat – bagóért, majd a kormány állami pénzen feltőkésíti, rendbehozza, felújítja ezeket és a sokszorosára növekedett vagyon marad családon belül.

Kormányzás helyett sikerpropaganda van, közben minden létező módon szívják ki a pénzt az országból. Titkos és nem annyira titkos offshore-számlákon pihennek azok a milliárdok, amelyek hiányoznak a gazdaságból. Az államosított, vagy más módon bekebelezett vállalatok és sportklubok kifizetőhelyekké váltak, működő saját gazdaság lényegében nincs, az egészségügyi rendszer nem képes ellátni a feladatát, az oktatási rendszert tudatosan, szándékosan és célzottan verik szét.

A személyi kultusz, a korrupció, a félelem és gyűlölködés normális létforma lett. Az ország egy jókora hányada éppen úgy el van szigetelve az információktól és a valóságtól, mint a legdicsőbb kádári korban volt. Számtalan emberhez nem jut el az internet, nem jut el – mert már nem is nagyon van – független sajtó, rádió, televízió. Helyette óriásplakátok vannak, habonytévé, vajnarádió, mészárosújság.

A lakosságnak az a része, amelyik látja és szóvá is teszi a hibákat, üldözött lett a saját hazájában. Szó szerint.

Az ország önmaga ellen fordult. A pusztulás jól látható, de megoldás egyelőre nincs. Túlélő üzemmódban működünk és félő, hogy ez még rosszabb is lesz. Sokkal rosszabb.

Ezt írtam volna a New York Times-nak, ha működött volna a kérdőív. És azt, hogy ez csak töredéke mindannak, ami itt történik. És azt is írtam volna – csak azért, hogy tudják -, nem mindenki tapsikol ennek ebben az országban, Orbán nem mindenkit képvisel, kizárólag csak önmagát és azt a 1,5-2 millió embert, aki támogatja őt akár végtelen ostobaságból, akár érdekből, akár félelemből, akár tájékozatlanságból. Vagyunk itt még páran, akik élni akarunk és nem igavonó baromként vegetálni. Néhányan emlékszünk még a normális irányba induló, szabadságot és demokráciát éppen csak ízlelgető országra. Az jó volt. Ez pedig rossz. Nagyon, nagyon rossz. adomany-1

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!