Nem szánom az apát

lg

Szilágyi István neve talán ma már nem mond túl sokat mindenkinek. Bevallom, nekem nem mondott, de az arca már igen. lopici

Nem tudom, hány generációnak lehet ismerős Lópici Gáspár, az utca hírmondója. Még abból az időből, amikor fel sem merült senki fejében, hogy a plakátokat gyűlöletkeltésre is lehet használni. Abból az időből, amikor a plakátragasztás szakma volt és véletlenül sem Soros György röhögése, vagy a ti dolgoztok-ők lopnak-mi meg hatalomra akarunk kerülni jellegű csodaságok jöttek szembe az utcán.

Eltelt sok-sok év és nemrégen bukkant fel ismét Szilágyi István neve, de távolról sem olyan ügyben, amire örömmel gondol vissza az ember. Akkor az volt a hír, hogy elképesztően nyomorúságos körülmények között él a színész. Már akkor láttam olyan olvasói hozzászólásokat, amelyekből az derült ki, hogy sokan, sokszor próbáltak már segíteni az idős házaspárnak, de ez a segítség nem tudta kihúzni a bajból őket. Mégpedig azért nem, mert a tulajdon fia fosztja ki a színészt. Rendszeresen. És veri is az édesapját. Szintén rendszeresen. Azt is írták az olvasók, hogy a környékbeliek, akik látják, mi történik, azért nem jelentik fel a fiút, mert abba az édesapja belehalna.

Nem akartam elhinni egészen mostanáig. Nem, mintha nem találkoztam volna hasonlóval életem során, mert találkoztam. Egyszerűen az agyam igyekszik elzárkózni az ilyesmitől, mert nem tud vele mit kezdeni. A lelkem sem tud vele mit kezdeni. Nem értem szülőként és nem értem gyermekként sem, hogyan képes valaki kezet emelni az apjára, anyjára. Bárkire hogy képes valaki kezet emelni, de a tulajdon szülőjére, gyerekére, párjára… ez számomra nem feldolgozható.

Márpedig a 46 éves gyermek brutálisan összeverte a 79 éves színészt. Olyannyira, hogy Szilágyi István kórházba került, a fia pedig előzetes letartóztatásba. Idáig – sőt, sajnos ez után is – banálisan ocsmány történet ez. És elgondolkodom, hogy mi juttathat ide egy embert. Mi romlott el, hol, mikor? A szülő hibája lehet, hogy egy dúvadat nevelt fel? Talán igen. Talán nem. Hiszen magam is ismerek olyan családokat, ahol a szülők nagyszerű emberek, együtt nevelkedtek a gyermekeik, egyikük remek ember lett, a másik nem.

Szülőként mindig ott motoszkál az emberben – vagy legalább bennem ott motoszkált – hogy jól csinálom-e, nem szúrok-e el valamit jóvátehetetlenül. Ma már tudom, hogy nem, nem szúrtam el, csodás emberek a gyermekeim. De hogy mennyi ebből az én érdemem és mi az, amit magukkal hoztak, azt nem tudom. És azt sem tudom, hogy mi lett volna, ha valamelyik olyan útravalóval érkezik, amin nem tudok változtatni, bármit teszek is. Nem tudom és önző leszek: hálás vagyok, amiért nem kellett megtapasztalnom.

Lényegében egyetlen dolog miatt akartam megírni ezt a cikket. El szerettem volna mondani, hogy nem szánom Szilágyi Istvánt. Elmondom, miért nincs erre szüksége. Amikor kijött a kórházból összezúzva, törött bordával, véraláfutásos arccal, akkor azt mondta: nem úgy volt semmi, csak játszottak (a 79 éves és a 46 éves ember) és majd ő kijárja a fiának, hogy kikerüljön a börtönből.

Kívülállóként könnyedén rávágja az ember, hogy hagyni kell a francba, ott rohadjon meg a börtönben. El kell felejteni. De azt nem lehet, azt hiszem. Szülőként nem lehet. Az nem múlik el, amikor a gyermek nagykorú lesz és nem múlik el akkor sem, amikor a gyermek 46 éves. Ameddig él a szülő, szülő marad és az ő gyereke, akit védeni akar. Akkor is, ha az a gyermek közben vadállattá cseperedett.

Nem szánom az apát, mert ő ember maradt. A fiát szánom, mert ez neki nem sikerült.adomany-1