December 14,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Metamorfózis

Júlia a hivatalos levelet már jó ideje rakosgatja. Lehetőleg el a szem elől, mintha ettől megoldódna valami, bármi.

Régebben nem kellett ilyesmivel foglalkoznia, hiszen anyagi gondjai nem voltak.  A férje jól keresett, szépen éltek. Így tudta mindenki, ők szépen élnek. Elég volt egy jó alapozó, egy csinos sál ügyesen megkötve, egy hosszú ujjú blúz.

A dolgok természete persze ettől mit sem változik, ahogyan a probléma sem oldódik meg.

Mikor tovább nem halogatható, döntésre jut. Ma oda megy, a végrehajtó irodájába. Elintézi. Megbeszéli. Nem húzza tovább.

Oda sem figyelve hogy mit is vesz magára felöltözik, leballag a buszhoz. Kicsit vonszolja magát, nagyon nem szereti ezt a napot.

Várakozás közben körbepillant. A megállóban vele együtt várakozó emberek arca az éghez hasonlóan mosogatórongy-színű. Hang sem igen hallatszik, kivéve egy  fiú kezében kuruttyoló telefont.

A busz ijesztő zajokat vonszolva maga körül a megállóba vánszorog. A végén üvöltve fékez, nagyot rándul a teste. Mintha száguldva érkezett volna.

A következő tiszta pillanat, amikor megérkezik a komor épület elé. A névtáblákat böngészve fedezi fel, több végrehajtói iroda működik az emeleteken. Előkotorja a borítékot, hogy biztos legyen a név.

A második emeleten megtalálja a keresett névtáblát. Kopog, senki nem felel, hang sem hallatszik. Elszántan benyit.

Várakozásával szemben nem üres a váró.

Egy elegáns pult mögött fiatal nő telefonál lelkesen. Bár láthatólag zavarja az előtte ácsorgó szerzet, de azért dacosan tovább csicsereg a marokmobilba.

Végül csak elköszön a készüléktől, felpillant.

Igen, ez az az iroda. Várni kell. Addig üljön le!

A négy széken szorongó legalább tíz ember láttán úgy dönt: inkább állva várakozik.

Bár nem igazán érdekli, de megszokásból körbe pillant. A vele együtt várakozók fásultan gubbasztanak. Szinte látja az őket egyenként körülvevő opálos burkot, amivel védeni próbálják magukat. Védeni a másiktól, a történésektől, a világtól.

Időnként kivágódik egy párnázott ajtó, kiöklendve magából egy újabb fásultat, a sarkában egy pirospozsgás, dinamikus, elegáns öltönyt viselő emberrel.

– Következő!

Mint az orvosnál, ahol az egyetlen egészséges ember maga a doktor.

Lassan ürül a váró, mert újra és újra nyílik az ajtó. Mindkettő. A távozókat frissen érkezettek pótolják. Csöndben várakoznak, nincs morgás, nincs tolakodás. Senkinek sem sürgős.

Fel sem pillantanak, amikor ismét nyílik a bejárati ajtó. Aztán mégis, mert ez valami más. Valami történik.

Nem egy, hanem három ember sorjázik be. Melósruhában, szerszámosládával. A várakozókat finoman arrébb tolva a falon lévő villanyórához mennek ketten. Mire a harmadik elmondja a megélénkült titkárnőnek, hogy tartozás miatt le fogják szerelni a villanyórát, itt tessék aláírni, a két melós már végez is.

A meglepett arcokat látva cinkos vigyorral kivonulnak, mintha ott sem lettek volna. Mire a jól öltözött úr kirobban az irodából, már nyomuk sincs. Csak a döbbent fiatal nő, és a félszegen mosolygó várakozók.

Az elegáns öltönyhöz kicsit sem illő hangnemben és stílusban üvöltve kéri számon  a történteket. Nem kap választ, kitől is kaphatna?

Vértolulásos fejjel mered az ismét nyíló ajtóra. Azon most egy szintén nagyon elegáns – az övénél is elegánsabb – öltönyt viselő férfi vonul be. A kezében tartott papírokat lengetve közli: ő a negyedik emeleten lévő irodát bérlő végrehajtó. Másfél milliós közüzemi tartozás miatt lefoglalja az irodában található értéktárgyakat.

Szorgos kezek összeszedik a mozdítható irodaszereket, számítógépeket, fénymásolót, asztali lámpát.

Izmos vállakra kerül a drágának látszó faragott íróasztal, a valódi bőr forgószék, felcsavarodik a szőnyeg.

Csupán néhány perc, és az imént még olcsó, de komfortos váró és a pompázatos iroda kiürül. A kopott padlón néhány valahonnan odakerült porcica hancúrozik.

A várakozó emberek elindulnak kifelé. A lépcsőn lefelé halk beszélgetés, őszinte nevetés, ruganyos léptek zaja hallatszik.

Utolsónak egy fiatal anyuka marad. A szőke kislány az édesanyja kezét fogva megáll egy pillanatra a sápadt, fáradt arcú öltönyös előtt.

– Ne szomorkodj! Meglátod, minden rendben lesz! – biztatja a férfit.

A buszmegállóban egész kis tömeg várakozik. Gondtalanul nevetgélnek, elegyednek szóba egymással így, ismeretlenül is. Bajtársak.

A padon ülő kopott nénitől szinte mindannyian vásárolnak egy csokorral az ölében kókadozó ibolyacsokorból. Talán ma elég lesz ételre a virágok ára.

Együtt szállnak fel a begördülő buszra, de haza már mindenki egyedül érkezik.

A nő is kinyitja a lakásajtót. Leveszi a kabátot, a fogasra akasztja. A kezében tartott csokorra pillant… de hiszen itt a tavasz!

Mosolyogva vázát keres, közben elhatározza magát. Ideje egy alapos nagytakarításnak!

Amíg előszedegeti a takarítóeszközöket, bekapcsolja a televíziót. Éppen a konnektorba dugja a porszívó zsinórját, amikor még elcsíp néhány szót egy beszédből.

A képernyőn egy középkorú, jól táplált férfi néz büszkén a kamerába. Szónokol.

A gyáva embert ledobja a ló, megharapja a kutya és még a roller is ledobja!”

A porszívó zúgása elnyomja a beszéd folytatását. A nő nevetve nyitja ki az ablakot, miközben az előbb hallott mondatra gondol. A mondat végtelen igazságára.

adomany-1

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.