December 14,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Elfeledettek

Az idős asszony nyöszörögve vonszolta magát egyre feljebb. Már régen, évekkel korábban meg kellett volna csináltatnia a műtétet, de nem szánta rá magát. Jó már így, ahogy van – gondolta -, és a térdprotézis amúgy sem olcsó mulatság. Be kell osztani a nyugdíjat, ott spórol, ahol tud. Gyümölcsöt soha nem esznek, húst is ritkán. Mindenből az olcsóbbat, hogy maradjon a rezsire, meg a törlesztésekre. A lépcsőfordulóig jutott, amikor utolérte a férje hangja.

Hol vagy, hé? Nem hallod?

Itt vagyok – kiáltott hangosan, mert bömbölt a televízió.

Hol itt, te szerencsétlen? Gyere, jött a postás!

És? Hozott valamit? – kérdezte felcsillanó szemmel, szinte kacéran.

Félútról indult vissza a földszintre. Lefelé még nehezebben ment a lépcsőzés, a korlátba kapaszkodva óvatosan ereszkedett.  Percek teltek el, mire lihegve és fájdalmas arccal férje mellé rogyott a nappaliban.

Na, jött valami? – kérdezte, miközben kivette a tokból a közösen használt ócska szemüveget. Hunyorogva függesztette szemét a férfi arcára, mert csak úgy van az rendben, ha a családfő olvassa fel a levelet. Bólogatva hallgatta, néha belekérdezett, ha nem értett valamit. Aztán gondosan visszarakta a névre szóló borítékba az összehajtogatott papírt, és a polcra tette. Nehéz sóhajjal állt fel, a térde makacskodott megint.

Mikor vacsorázunk? – kérdezte az öregember.

Mindjárt – felelte. Az ágyneműt ráér holnap is áthúzni, már nem veselkedik neki újra a lépcsőnek. – Tojás jó lesz?

Megint? Tegnap is az volt. – békétlenkedett a férfi.

Akkor mit ennél? – kérdezte az asszony. Az évek múltával egyre kopott a szakácstudománya, már nem jutott eszébe minden nap más finomságot készíteni. Annyi volt csak fontos, hogy pontosan tálaljon, mert a férje ingerült lett, ha nem ettek időben. A cukortól van, tudta jól, de azért bántotta, ha kiabált vele.

Jó lesz a tojás, csak jó szárazra süsd!

Teát kérsz?

Kérek, de ne legyen túl forró!

Jó szárazra sütötte a tojást, addig felforrt a víz az alumínium kannában. Volt még benne teafilter tegnapról, csak öntenie kellett a két csészébe. Kenyérszeleteket rakott a repedezett műanyag tányérra, és nehézkesen az ebédlőbe hordta a vacsorát. Az asztal közepére tette a kormos serpenyőt, benne a rántotta már kihűlt. Nem baj – gondolta – elég forró a tea, együtt jó lesz. Asztalhoz ültek, és hangosabbra állították a televíziót. Így már nem tudtak beszélgetni, de nem is akartak. Már mindent elmondtak házasságuk 65 éve alatt.

Megbűvölve nézték a villódzó képeket, a színes reklámokat, és nagyon keveset értettek belőle. A világból is keveset értettek. Amikor a lányuk havonta kétszer eljött bevásárolni, csak az alapvető dolgokról beszéltek. Politikáról soha, mert abból mindig veszekedés kerekedett, képtelenek voltak meggyőzni egymást. A híradót értették, és a régi filmeket. Ebből építették fel a véleményüket mindenről, ami körülöttük, az ő életükön kívül történt. Fogalmuk sem volt internetről, okostelefonokról, a hihetetlenül felgyorsult világ ezernyi kellékéről. Az élet elrohant mellettük, ők pedig maradtak, valahol a nyolcvanas években. A készülék ontotta az érthetetlen szavakat a megdermedt rántotta mellé, az ebédlőasztalra. „Hipernet, Xperia, Android, Hidra IQ, Cool, SMS ….”Úgy érezték, egy idegen országba csöppentek, amelynek nem beszélik a nyelvét.

Riadtak voltak, de ugyanakkor dühösek is. Miért, hogyan történt, nem tudták. Régebben évtizedeken át lottóztak. A férfi töltötte ki a szelvényt, időben bedobták a piros postaládába, és minden rendben volt. Aztán valami történt, utólag már nem tudták felidézni a pillanatot. Már nem lehetett a ládába dobni a lottószelvényt, megszűnt a sarki kis bolt, ahol a tulajdonos pontosan tudta, ha sampont kérnek, az milyen legyen. Nagy üzletek nyíltak, de ott nem volt kitől megkérdezni, hogy melyik fogkrém nem erős, hogy milyen mosóport lenne jó venni, hogy melyik kolbász fokhagymás? A pénztárosnő dühösen zavarta vissza őket lemérni az almát, de ezt nem értették… inkább nem kérték. Az almát sem. Aztán már mást sem. Mióta a lányuk bevásárol, azóta rendben van a dolog. Bezárkóztak, elbújtak a kinti érthetetlen kakofónia elől, és próbálták nem tudomásul venni, hogy elfelejtették őket.

Volt azért valaki, aki emlékezett rájuk, tudta a nevüket, törődött velük. Valaki számon tartotta őket, valakinek fontosak voltak. Valakik voltak. Élők. Ezt mondta a délutáni levél.

Lefekvés után, az ágyban alaposan megbeszélték a dolgot. Megállapodtak, hogy reggelig várnak, aztán eldöntik közösen, mi legyen. Nem akarták elkapkodni, élvezték a saját fontosságukat, a valahová tartozás bizsergető érzését. Egymás kezét fogva aludtak el.

Reggelire pirítóst ettek teával. Amint a nő letakarította az asztalt, már elő is vették a borítékot. Újra elolvasták a címzést, ami nekik szólt, név szerint. Óvatosan kihajtogatták a levelet, minden szót külön ízlelgettek, gondosan, mondatról mondatra haladva értelmezték. Elővették a naptárt, bejelölték az időpontot. Mennek, persze, hiszen nincs kötelezettség. Ott állt a levélben, hogy ingyen van, csak menjenek, számítanak rájuk.

Amikor eljött a nap, korán keltek. Már előző este kivették a szekrényből a féltve őrzött öltönyt, aminek fényesre kopott a gallérja, de azért elegáns volt még. Kétsoros, az soha nem megy ki a divatból. Az asszony is csinosan öltözött, a nylonzacskóból kicsomagolta az ékszereket. Merev ujjakkal, nehezen kapcsolta be a borostyán nyakláncot, amit a férjétől kapott sok-sok évvel ezelőtt. Ellenőrizte a ridikült, szépen vasalt zsebkendőt csúsztatott az apró oldalzsebbe. Az előszobában nyögdécselve húzták fel a kifényesített cipőket, közben egymásra mosolyogtak. „Megöregedtünk” mondta a tekintetük. Jóval a megadott időpont előtt elkészültek, aztán már csak várniuk kellett. Minden elhaladó autó az ablakhoz ugrasztotta őket, le ne maradjanak valahogy, nehogy rájuk kelljen várni!

Végül megérkezett a busz. A ház előtt állt meg, ez is benne volt a levélben. Háztól-házig. Gondosan zárták kulcsra az ajtót, a férfi felsegítette a busz lépcsőjén a feleségét. Illedelmesen köszöntek a többi utasnak, aztán helyet kerestek maguknak. Lassan telt meg a jármű, hiszen minden jelentkezőért házhoz mentek, mert fontos volt minden egyes ember, minden idős házaspár.

Az étteremben külön helyiségbe vezették őket, mindenki kapott valami kedves apróságot. A hölgyek csinos sálat, az urak pénztárcát, ahogy a levélben állt.  Lassan elcsendesedett a terem, és egy kedves fiatalember beszélni kezdett. Okosan beszélt, hozzájuk szólt, az ő nyelvükön. Értették, és hálásak voltak ezért. Ebédre rántott húst kaptak krumplival. Evés közben meg tudták beszélni a hallottakat, a férfiak meghozták a döntést. Türelmesen vártak a sorukra, hogy aláírhassák a szerződést, igazán megérte az árát, főleg, hogy ajándék is járt hozzá. A havi részlet nem olyan sok, valahogy ki lehet gazdálkodni.

A buszba már úgy szálltak be, mint régi ismerősök. Az asszonyok kuncogva csiviteltek, a férfiak megfontolt komolysággal váltottak néhány szót.  Az ócska busz nehezen indult, a sofőr többször próbálkozott, mire a motor egyenletesen berregni kezdett. A parkoló kijáratában ismét lefulladt, mert hirtelen kellett fékezni az elébük vágó autó miatt.

Biztosan nem vett észre – nézett férjére az asszony. – Mondta is, hogy sietni kell a rendeléssel, mert ezek az utolsó darabok.

Az öregember kinézett az ablakon, az utakon tömött sorokban száguldó hatalmas autókra, a nyüzsgő emberekre, idegen dolgokat reklámozó plakátokra. Az általa ismert világ eltűnt, de ő itt maradt. Eszébe jutottak az apjával folytatott viták. Öreg korukban a szülei a vallás felé fordultak, pedig soha nem voltak templomjárók. Ő akkor, ereje teljében mosolygott ezen, de bosszantotta is. Már értette, hogy csak kapaszkodót kerestek, valamit, ami változatlan, ami érthető.

Otthon a szekrénybe került a kétsoros öltöny, a nyaklánc visszacsusszant a tasakba. Hamar aludni mentek, mert elfáradtak.

Másnap tojást reggeliztek, és teljes hangerőre állították a televíziót. Az asszony nyögdécselve kapaszkodott fel a lépcsőn, hogy kicserélje az ágyneműt, aztán paprikás krumplit főzött. A hűtőben volt még egy darab lecsókolbász, azt karikázta bele. Éppen befejezték az ebédet, amikor autó dudált a ház előtt.

Na, milyen gyorsan ideért! – tápászkodott fel az öregember, és csoszogva indult a kapuhoz. Mire a felesége fájós lábával utolérte, már jött is visszafelé, mögötte egy fiatalember hatalmas dobozt cipelt.

Oda tegye, legyen szíves! – mutatott az ebédlőasztalra, aztán egy papírpénzt nyomott a sietősen távozó futár kezébe.

Az idős asszony gondosan bezárta az ajtó. Még a végén valaki bejön, ők pedig észre sem veszik, láttak ilyet a híradóban. Izgatottan fogták meg a csomagot. Ketten vitték be a nagyszobába, egyedül egyikük sem bírta volna megemelni. Lassan, minden lépést megfontolva csoszogtak a poros szőnyegen, és nyögve rakták le terhüket a többi mellé. Az egész szoba, a plafonig tele volt dobozokkal, tasakokkal, apró ajándékokkal. Ezernyi emlék a termékbemutatókról, ahol együtt voltak. Egymás kezét fogva nézegették a kincseket. Az asszony szemében szerelmes fény csillant, amikor férje arcára emelte a tekintetét.

Jó lesz majd az unokáknak! – mondta, és kopott ízületekkel, fájdalmasan mozogva megigazította a masszírozó fotelre terített ócska plédet.

Bizony jó – bólintott a férje, és a vacsorára gondolt. Tojás jó lesz, csak jó szárazra süsse az asszony.adomany-1

 

 

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.