Traumák, kettétört gerincek, kegyetlenül ízléstelen seggnyalás

Fotó forrása: ujszamizdat.blogspot Fotó forrása: ujszamizdat.blogspot

Elkezdődött a hagyományos júliusi népnemzeti köldöknézés, leánykori nevén Tusványosi Nyári Szabadegyetem. Ahol természetesen ott van mindenki, aki számít. Mondhatni, csak az van ott, aki számít. Fénypontilag majd szombaton – szintén a hagyományok tiszteletének szellemében – Orbán Viktor tart igehirdetést. Addig azonban meg kell elégednünk a kisebb és jelentéktelenebb mutatványokkal is.

Itt van rögtön az első olyan mélységesen zavarbaejtő pillanat, amikor az embert ama penetráns szégyenérzet keríti hatalmába, hogy a határokon átívelő nemzetegyesítés adja a másikat. A szerdai nap egyik sarrokőnek számító előadásában még mindig a 2004-es népszavazás traumájáról és a nemzet kettétört gerincéről szónokoltak az egy asztalhoz ültetett becses meghívottak. Úgy mint az MSZP egykori alapembere, Szili Katalin, aki szerencsére azóta megtért és már fideszes kormánymegbízottként harcol ő a nemzetért. És úgy is, mint Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet nevű, évi 1 milliárd forintból működő fantomintézmény elnöke.

Most Szili Katalin hitelességét hagyjuk is a fenébe, mert ebbe végképp semmi kedvem belemenni, szót érdemel viszont az 1 milliárd forintból 700 millió forintot bérekre költő, a fennmaradó 300 millióból jobbára körmöt reszelgető és áltudományos pótcselekvésekben hasító, stratégiával és kutatással nyomokban sem foglalkozó (aki nem hiszi, járjon utána) kamuintézmény bejelentése, miszerint kutattak ők mégiscsak.

A bejelentés a totálisan ismeretlen és névtelen Bali Jánostól, a beszélgetés moderátorától, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet igazgatójától származik, aki ismertetett néhány adatot egy, a külhoni magyarság iránti nemzeti érzékenyítést célzó kutatásból. Hát ha van hiánypótló, életbevágó kutatás, akkor ezt bizalommal lehet annak tekinteni. A franc se tudja, mi minden más mellett állítólag külön megkérdezték a magyarországi társadalomtól,

melyik történelmi vagy ma is élő személy képviseli legjobban a magyar nemzetet?

Hatalmas meglepetésre, a versenyt – egy vagy több – testhosszal megelőzve Kossuth Lajost (15,5%), Széchenyi Istvánt (11,8%), Petőfi Sándort (9,5%) és Áder Jánost (6,6%), Orbán Viktor (18,2%) nyerte. Nem Hosszú Katinka, nem Göncz Árpád, nem Puskás Ferenc, hanem Orbán Viktor. Nem kicsit magyarázkodás ízűre sikeredett Szász Jenő hozzáfűznivalója ehhez a csodás eredményhez:

Ezt nem mi mondjuk, hanem a magyarok.

Igen, jobb helyeken azért kutatnak – még akkor is, ha Szász Jenőnek ez furcsán hangzik -, mert a megkérdezettek véleményére kíváncsiak. Hogy Szász Jenő kutatott-e egyáltalán bármit, azt soha nem fogjuk megtudni, mindenesetre megnyugtató eredményre jutott a tekintetben is, hogy a magyarországi magyarok megítélése szerint sorrendben a harmadik, az első és a második Orbán-kormány tette a legtöbbet a határon túliakért. Az utolsó helyen – keresztény-nemzeti-polgári papírforma szerint – az első Gyurcsány-kormány végzett hajszállal lemaradva az utolsó előtti második Gyurcsány-kormánytól. Jól van akkor, hátra lehet dőlni.

Nem tagadom, kicsit hiányolom Horthy Miklós kivételes államférfiút erről a listáról, különösen a lista éléről, de semmi nem lehet tökéletes. Az viszont egészen hátborzongató, hová fajult ez a látványosan ízléstelen seggnyalás, amiről nehéz eldönteni, hogy ez még az, amit a hatalom elvár azért a pénzért/fegyverért/paripáért, vagy ez már az, amit a lázas önszorgalom hív életre.

Arról nem beszélve, hogy milyen tudományosan védhetetlen vadbaromság kell ahhoz, hogy élőket holtakkal versenyeztessenek, és aztán rányomják a kutatás címkét. Őszintén szólva, nem tudom, hogy készülhetett volna ennél megalázóbb, manipulatívabb és torzabb gánymunka, de lássuk be: akkor is tragikus, ha valóban dolgoztak és ez lett az eredmény, de akkor is, ha a jól bevált konyhaasztal-technikával dobták össze, hogy maradjon valami nyoma is a felfokozott semmittevésbe oltott szolgalelkűségnek.

Majdnem lényegtelen, hogy a Melyik történelmi vagy ma is élő személy képviseli legjobban a magyar nemzetet? kérdést sikerült-e megtoldani a Miért éppen Orbán Viktor? kisegítő kérdés-válasszal, az eredmény lesújtó képet fest a nemzet szellemi színvonaláról és lelkiállapotáról, tudatának kettéhasadt voltáról, vagy – ami a legrosszabb – hiányos, torz történelmi ismereteiről. El nem tudom képzelni, hogy aki szerint Orbán a legnagyobb valaha élt és nem élt magyar egyszemélyben, az hogyan tarthatja szintén nagyon nagy magyarnak Széchenyi Istvánt (három helyes választ lehetett megjelölni). Körülbelül sehogy.

Itt kívánom megjegyezni, hogy Káder Jánost leszámítva, az első helyeken végzett történelmi személyiségek mindegyike a liberális, polgári, demokratikus Magyarország megteremtéséért küzdött a maga eszközeivel és módján (bármit is gondolunk a Kossuth-Széchenyi szembenállásról), szemben a rohadt feudális, illiberális viszonyok konszolidálásáért, a 12 pont megtaposásáért naponta ámokfutó egyélőistennel. Akinek ilyen módon terítették le a piros szőnyeget Tusványoson ezzel a jól időzített, kutyakomédiának is selejtes kutatás-ismertetéssel.

Miután a Medián 2007-es felmérése szerint – példának okáért – a magyar közvélemény Széchenyit tartotta a legalkalmasabb államférfinak a magyar történelmi alakok között, egy évtized elteltével a bugylibicskás, árvalányhajas turulszaporító kutatóintézet kikutatta, hogy fordult a koc(k)a: Orbánnál senki nem képviseli jobban a magyar nemzetet.

Rendkívül tanulságos. Ameddig az előbbi a Magyar Tudományos Akadémia alapjait helyezte le, az utóbbi egyetemeket nyír ki és fociakadémiákon keresztül tünteti el a közpénzt. Ameddig az előbbi taníttatni, művelni, a bugris tahóságból kiemelni igyekezett a népét, ez utóbbi az oktatás szétverését prioritásként kezeli. Igaz, ameddig az előbbi emelt fővel járhatott-kelhetett az emberek között, a függöny mögé bújó rettegő a TEK és a golyóálló mellénye nélkül egy lépést nem tesz. Ameddig az előbbi hidat épített, az utóbbi árkokat ás.

Hát így vagyunk mi. Egy milliárdos, áltudományos kifizetőhely büszkén lobogtatja a Stockholm-szindrómás, saját múltját csak foltokban ismerő/azt kiheverni nem tudó nemzet bizonyítványát. Nem szorul magyarázatra, hogy az átlagmagyar mennyivel könnyebben tud azonosulni a feltűrt ingujjal pörköltet zabáló, szotyolát köpködő, önjelölt nemzetmentőnek álcázott dakota szájkaratistával, mint egy 200 évvel ezelőtt élt gróffal és polihisztorral, a nem hivatalosan legnagyobb magyarral. Pont ezért végtelenül kínos ez az egész. Hogy valakik úgy érezték, hogy a pénzért felszopnak a csillagos égig, és elkészítették ezt az abszurd, gyomorforgató kutatást.

Méltatlan ez mindhárom történelmi személyiségre nézve, akikkel volt pofájuk egy platformra erőltetni Orbánt. Akiknek a nagyságát egy korrupt, stadionmániás, félművelt, a szabadságharcainkat rendre vérbe fojtó oroszok seggéből kilógó, véreskezű diktátorokat ajnározó párttitkár-leszármazottal vélik közös nevezőre hozhatónak. Szégyenletes. Ez a csúszómászó megfelelési kényszer, ez a gyalázatos összevetés. Ha valósak az eredmények, azért. Ha a belükre csaptak, akkor meg azért.

adomany-1