Anya, én elmegyek innen

Fotó: Lázár Gergő Fotó: Lázár Gergő

Nem tudom, zokogjak, üvöltsek vagy hányjak, esetleg mindezt, ebben a sorrendben.

Ma elérkezett az a pillanat, amit hónapok, évek óta reszketve vártam. Kisebbik lányom elém állt: „Anya, én elmegyek innen”– és bár azonnal görcsbe rándult a gyomrom, és elindult a gombóc a torkomban felfelé, csak bólintottam és annyit mondtam. „Megértelek”.

Várható volt már egy ideje. Két diplomával, két nyelvvizsgával alig boldogul itthon, pedig rengeteget dolgozik. És én tudtam valahol tudat alatt. Tudtam, és vártam a bejelentést. És azt hittem, felkészültem rá ennyi idő alatt.

Hát nem. Erre nem lehet felkészülni. Pedig azt hittem, erős leszek és megfontolt. De nem megy. Nem tudok, és nem is akarok erős lenni. Nem akarok ott állni a repülőtéren, búcsúzkodva, erősen ölelve a gyerekemet, kapaszkodva belé, hátha meggondolja magát.

Mert nem fogja. Ha mégis megtenné, én küldeném. „Menj, kicsim, mert itt nincs már jövő. Még a bizonytalan is jobb, mint a meleg szar, ami többünket visszatart.” Mert, bár nem könnyű az élet, mégis ideköt a hosszú évek alatt felépített életünk, az otthonunk. De előbb-utóbb az otthonból már csak ház lesz, rideg, kihűlt téglarakás, amelyből eltűnik az öröm, a nevetés. Marad az egyre komorabb hallgatás, a hiányérzet, a fájdalom.

Tudom, az a világ rendje, hogy a gyerek elhagyja az otthont, és új életet kezd. A leválás a szülőkről már pár éve megtörtént nálunk, de egy városban maradtunk, így sokszor összejövünk, van, hogy csak egy futó ölelésre. Most pedig marad a telefon, a Skype.

Elborzaszt, hogy ma, Magyarországon egyre több család tapasztalta, tapasztalja mindazt a fájdalmat, amit én most élek át. Hogy szinte minden sorstársam, anyák, apák, nagyszülők kimondatlanul is tudják, a búcsú nem rövid időre szól. Ha minden így marad, véglegesen elveszítjük gyermekeink közelségét.

Márpedig úgy tűnik, semmi nem változik, vagy ha mégis, csak rosszabb lesz. Addig, amíg olyan emberek, akik nem hajlandók kinyitni a szemüket, amíg büszkén hangoztatják, hogy az ország szárnyal, amíg dicsekednek azzal, hogy kormánypárti politikusokkal való véletlen találkozások során – a megtiszteltetéstől, hogy leereszkednek hozzájuk, az egyszerű kisemberhez, kótyagosan a boldogságtól – „üzenik a Viktornak, hogy tartson ki”, addig nem változik semmi. És addig sem, amíg leüvölthetik a fejünket, mert mi még be merjük vallani, hogy nem támogatjuk ezt a kormányt, mert átlátunk a mesterkedéseiken, mert nem gyűlölünk velük együtt egy idős férfit, más nemzethez, más valláshoz, vagy – kimondani is szörnyű – saját nemükhöz vonzódó embereket.

A homoszexualitásról jut eszembe: hallottam, az egyik fideszes, nem kicsit homofób egyed azt javasolta többek között, hogy ilyen irányultságát nyíltan felvállaló pedagógus ne taníthassa gyermekeinket. Tehát, ha látens homoszexuális, akkor nincs gond, ha titkolja, esetleg feleséget, férjet, gyereket tudhat maga mellett, ha ezen állapot megfelel a kormány családról vallott elképzeléseinek, akkor oktathat. A hazug pedagógus elfogadható, a „meleg” nem. Arról nem beszélve, hogy a heteroszexuális, keresztény erkölcsről prédikáló pedagógus ugyanakkor folytathat viszonyt kiskorúakkal, zaklathat gyermekeket, hiszen kormányunknak ezzel szemmel láthatóan nincs baja.

Ahogy azzal sincs, hogy a „Ki lop ma?-játék az emberek életével 7 éve” miatt az egészségügy mára már egészségtelenné vált. A kórházak bejáratához lassan ki lehetne tenni: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” S közben az embertelen miniszter veri a mellét, hogy mennyi CT-t adtak a kórházaknak az elmúlt hét év során, bezzeg az elmúltnyolcév! Én személy szerint több olyan kórházról tudok, ahol az emberek által adott egy százalékból, és/vagy multik adakozásából vettek CT-ket, életmentő készülékeket.

Az az igazság, hogy a kormány által hányingerig nyomatott agymosó propaganda egyre jobban beteríti a gyepesedésre hajlamos agyakat, az értelmes, gondolkodni vágyó és tudó embereket pedig elüldözi.

Ahogy az én kislányomat is. Ahogy a szomszédom fiait is. Ahogy a te szomszédod gyerekeit, unokáit is. Ahogy téged is. Ahogy engem is…

Úgyhogy most zokogok, üvöltök, hányok, ebben a sorrendben. Aztán nemsokára én is csomagolni kezdek. Mert a szar büdös, még ha meleg is.

S.A.

adomany-1