NEHAZUGGY

Tele lett az ország sértett kisemberekkel és visszatért a lehajtott fejű polgárok kora

Forgács Erzsébet | 2017. Július 16, Vasárnap | 10:58

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,528,300 forint, még hiányzik 471,700 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Időnként jókat szoktunk beszélgetni – például szerkesztőségileg is – a honi állapotokról és igyekszünk megoldást találni azokra a dolgokra, amelyek szerintünk javításra, változtatásra szorulnak. Azért is jók ezek a beszélgetések, mert ilyenkor akaratlanul is összerakja magában az ember azokat a mozaikokat, amelyeket valahogy külön tárolt el, ezért nem is látja egyben a képet.

Így jártam én is tegnap este, amikor az éjszakába nyúlóan cseréltük az eszmét. Összeraktam az elraktározott tapasztalataimat, emlékeimet és rájöttem arra, amire bizonyára már sokan rájöttek és még sokan rá fognak jönni. Ha valódi rendszerváltást akarunk, azt nem csak felülről, hanem alulról is el kell kezdeni, párhuzamosan.

A vasfüggöny szétesése, a rendszerváltásnak nevezett dolog, a hirtelen elém táruló világ számomra katartikus élmény volt. Volt benne rossz és volt jó, most nem fogom részletezni, mert nem erről írnék. Hanem arról, hogy – visszatekintve így látom – szinte azonnal megindult valamiféle változás a társadalom alapjainál. Spontán módon, nem kellett semmiféle beavatkozás. Egészen apró dolgokról beszélek.

A magánvállalkozások lehetővé tételével gombamód szaporodni kezdtek a kis boltok. Apró élelmiszerboltok, fehérneműboltok, pékségek, húsboltok, mindenféle üzletek. Az egészen odáig fegyelemre dresszírozott vásárlók, akik hozzászoktak ahhoz, hogy nem válogatunk – mert nincs miből -, nem fogdossuk az árut – mert hozzá sem férünk, hiszen a pult mögött van – és nagyon nagy tisztelettel viselkedünk a sokszor pökhendi, tuskó kiszolgálóval – mert az ő jóindulatán múlik, hogy kerül-e a pult alól egy kis banán a gyereknek, vagy kevésbé mócsingos hús – szinte egyik napról a másikra megváltozott.

Bementem egy üzletbe és a kiszolgáló előre köszönt. Megkérdezte, mit óhajtok. Ha éppen nem volt készleten, holnapra beszerezte. A buszon köszönt a sofőr. A Tanácsból önkormányzattá vedlett intézményben elkezdték szolgálni a polgárokat, a polgárok pedig el merték mondani, ha gondjuk volt, ha valamit máshogyan szerettek volna. Kezdett minden a talpára állni az addigi tótágas helyett.

Emlékszem, volt a környékünkön egy meglehetősen lepusztult játszótér, vagy inkább egy grund, ahol a gyerekek fociztak. Mivel viszonylag újonnan beépített környéken laktam, sok volt a fiatal pár és sok volt a gyerek. Összefogtunk néhányan, bementünk az önkoriba és elmondtuk, hogy szeretnénk rendbetenni azt a grundot, hogy legyen hol játszani a srácoknak. Egy héten belül jöttek a teherautók és a grund szélére rakodták a szükséges cölöpöket, kerítéshálót, szegélyköveket, homokot, focikapukat, mindent, amit kértünk. Még ásókat és lapátokat is kaptunk. Gaztalanítottunk, talajt egyengettünk, körbekerítettük, leválasztottuk a focipályát a kicsiknek szánt homokozós-mászókás-hintázós részről, jó magas kerítést húztunk, fejbe ne találja a labda a csöppségeket. Amikor elkészültünk, újabb teherautókon hinták, csúszdák, mászókák érkeztek, azt már szakemberek állították fel. Nagyon rendben volt ez így.

Aztán teltek az évek. Most is ugyanazok a hinták vannak a játszótéren, csak közben leszakadt a lánc, a kerítés sok helyen ledőlt, a szemeteseket elvitte az önkormányzat és a mostani kisgyermekes szülők hiába kérik, nem kapnak anyagot a rendbetételhez, de engedélyt sem. Mert közben a bürokrácia feldúsult, az önkormányzat önmagáért, és nem a lakókért van, semminek nincs felelős gazdája, mindenki felsőbb utasításra vár.

A kis boltok eltűntek, mert a pénzbehajtásra szakosodott adóhivatal, az elszaporodott hatóságok, a mindenkit rommá nyomorító adórendszer bedarálta őket. És tele lett az ország sértett kisemberekkel és visszatért a lehajtott fejű polgárok kora. Már meg sem lepődünk, ha az eladó nem fogadja a köszönésünket, ha az öt centis műkörmökkel ékesített süldőlány kioktatja a boltban az embert, aki a nagyszülője is lehetne, amiért az nem mérte le a gyümölcsöt, vagy mert nem tudja a felvágott nevét, amiből vásárolni szeretne. Nem csodálkozunk, ha a buszsofőr leugat, mert nem tudunk elég gyorsan felkecmeregni a lépcsőn.

Már ott toporgunk a pultnál és türelemmel kivárjuk, ameddig a kiszolgáló befejezi a magáncsacsogást a telefonon, görcsbe rándul a gyomrunk, ha leint a rendőr, vagy ha a hatóság (bármelyik hatóság) levelet küld. Már nem merünk kérdezni az orvosnál, nem merünk reklamálni. Nem keressük meg az önkormányzatnál az illetékest, nem kérdezünk, nem kérünk számon.

Újra megtanultuk, hogy a buszsofőr, a bolti eladó, a hatósági ember, a rendőr, az önkormányzati alkalmazott, a saját képviselőnk, a miniszter és a miniszterek elnöke nem értünk van, hanem mi vagyunk őértük. Újra természetes, hogy meg kell zsírozni a dolgokat, ha valamit el akarunk intézni. Csak most nem hízott liba, néhány olasz csempe, két mázsa brikett, pár liter házipálinka kell hozzá, hanem visszaosztott százalékok, túlárazott számlák. Ma már nagyban játszanak az urak.

Mi pedig sokkal többet vesztettünk, mint a kiszolgáló udvarias köszönése, vagy az önkormányzat segítőkészsége. Ismét megtanultunk félni a hatalomtól, megtanultunk megalázkodni, befogni a szánkat, félrenézni, kerülni a konfliktust, nem kérdezni és nem számonkérni.

Ez pedig a hatalomnak (minden hatalomnak és minden pártnak) érdeke. Mert így építheti ki a saját királyságát a saját embereivel, a büntetlenség biztos tudatával, a számonkérhetetlenség biztonságával. Tudatosan, naponta gerjeszti a kormány ezt az érzést. Hogy félni kell, kussolni kell, elfogadni és őt szolgálni kell.

Pedig nem kell. Vissza kell állítani a csírájában eltaposott demokráciát. És lehet, hogy ezt a boltban, az orvosnál, az önkormányzatnál, a hatóságoknál, az iskolákban, a képviselőknél kell kezdeni. Ismét. Hátha most sikerül. adomany-1

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!