Pedig Orbán Viktornál nagyobb ellensége nincs Orbán Viktornak

A rögeszméi világába szorult, nyomorult, szánalmas kisember talpnyalók gyűrűjében (Fotó: Máthé Zoltán/MTI/MTVA) A rögeszméi világába szorult, nyomorult, szánalmas kisember talpnyalók gyűrűjében (Fotó: Máthé Zoltán/MTI/MTVA)

„…mi nem úgy vagyunk sikeresek, ahogy mások szeretnék, hogy sikeresek legyünk. Mi a magunk magyar módján vagyunk sikeresek”

minden idők egyik legsúlyosabb, szokásosan bő lére eresztett miniszterelnöki agymenéséből származik ez az önkényesen kiragadott gondolat és attól tartok, a kategorizálás egyáltalán nem közhelyes. Még akkor sem, ha Orbán már meg sem kísérel a magyar társadalom húsba vágó valóságának síkján maradva kommunikálni (amennyiben a 4000 szót meghaladó monológ bárhol a világon kiváltja a kommunikációt és az eszmék egészséges kicserélését). Még akkor sem, ha a rögeszméi világába szorult, nyomorult, szánalmas kisember minden egyes megszólalása súlyosabb az eggyel korábbinál, és előrevetít egy következő, jóval súlyosabb hörgést.

Ezt a beszédet, amit a nemzeti konzultáció záróeseménye névre keresztelt Fidesz-KDNP-s félévértékelőn mondott el, amely rendezvényről nekem kizárólag a köldöknézés, valamint a visszafordíthatatlan morális zülléssel köbre emelt szellemi önkielégítés jut eszembe, érdemes jól eltenni.

Az nyilván már régen nem hír, hogy Orbán undorítóan modoros stílusban hazudozik, ferdít, csúsztat és áporodott, egyenesen ijesztő – a saját gennyes lakájmédiája alternatív univerzumából származtatott – populista konteókban (lásd migránsfalvak) reflektál a jelenre, hanem hogy a magyar kormány már egyáltalán nem kormányozza az országot.

Hergelő, kitalált hazugságokkal/féligazságokkal/rendre bizonyítás nélkül maradó állításokkal kitapétázott párhuzamos valóságot teremtettek, amelyben semmi másnak nincs helye, mint Soros György mániás-kényszeres mocskolásának (aki magyar, tehát eszes, aki „mindent el fog követni, hogy Magyarországon olyan kormány legyen, amelyik úgy táncol, ahogy ő fütyül, amelyik lebontja a kerítést és megnyitja a határokat az illegális bevándorlók előtt”), Európa ősellenségként való beállításának (mintha annak mi nem lennénk részei), illetve a migrációs jelenség mindenek fölé emelésének (mintha a mindennapi magyar nyomorúság egyáltalán nem létezne), a kollektív veszélyérzet és a háborús pszichózis állandó szinten tartásának.

Aberrációnak tűnik, pedig számukra egyáltalán nem az, sőt. Orbán azért trombitálta össze a fegyverhordozóit a 34 fokos kánikulában (nem csak azért, hogy Schmitt Pál alkotmányozó köztársasági elnökünk, egy bukott, félanalfabéta csaló seggét fényesre nyaldossa), hogy egy olyan hazug konzultációt ünnepeljen/ünnepeltessen, amelyik kevesebb, mint 1,7 millió embert hozott lázba, viszont több mint 6 milliót egyáltalán nem érdekelt. Félelmetes perspektíva, hogy ebből ő tényleg azt érti, teljes konszenzusban sorakozott föl mögé az ország. A szánalmas kisember megjátssza magát, mint aki nem tudja: a kétharmad valójában leszarta a fejét, a hazug kérdéseit, a paráját, az üldözési mániáját, a kitalált démonait, az unásig ismételgetett baromságait.

De mert Soros Györgynek, Brüsszelnek, Európának, a migránsoknak, a háborúnak mégsem szentelhetett 4000 szót – valószínűleg akarata ellenére – nagyon is igazat szólt a szája, amikor a magyar sikerekről elmélkedett. Az elcseszett focistába oltott fogalmatlan filozófus új geciségi csúcsokat ostromolt, midőn a siker relativizálásával próbálta elkenni: a kedvező makrogazdasági mutatókon túl rohad az ország, az indokolatlan-melldöngető büszkeségen túl pedig nincs semmi. A homogén nemzetállam elkötelezett híve etnikai kategóriaként reflektál a sikerre. Arra a nem létező sikerre, amit fideszbeszélül próbál eladni a híveinek. Ebben a paradigmában a nyomor, a szegénység is zárójelbe tehető, hiszen mi a magunk magyar módján vagyunk sikeresek. Mi így szállunk le a bicikliről, nálunk a leszakadás, a korrupció, a maffiaállam kiépítése rendben van, ha Orbán azt sikernek nevezi. Más szavakkal: szegények vagytok, de én jól élek, és ezt senkinek nincs joga elvitatni tőlem.

Egy ilyen országban a miniszterelnöki létezés esszenciája, hogy nem beszél olyan témákról, amelyek a hétköznapokat érintik, szemben a migránsokkal és Sorossal. Kussol az egészségügyről (ha csak az elmúlt egy hét fejleményeit tartaná szem előtt, akkor is beszélni kellene ezekről), az oktatásról, a szólásszabadságról, a kivándorlásról, a közmunkába csomagolt munkaerőhiányról.

Mint ahogy arról sem ejt soha egyetlen büdös szót sem, hogy az európai görényekkel szemben álló, szuverén magyar kormány, amelyik mindenről megkérdezi az emberek véleményét, miért nem volt kíváncsi, mit gondolnak a stadionépítési és kisvasútügyi mániájáról, a tao-pénzek titkosításáról, a köztörvényes Farkas Flóriánok keblünkön melengetéséről, az olimpiáról, a paksi beruházásról, a naponta tízmilliókkal dráguló vizes vébéről, egyetemek beszántásáról, a letelepedési kötvényes rablásról, Mészároslölö orbitális gyarapodásáról, apuka közpénzekkel kapcsolatos kalandjairól, és ha egyszer nekiveselkedem, könyvet írok majd, mi minden egyébről.

Nem tegnap óta tudjuk, de egyre betegebb monológjait hallgatva, folyton bizonyosságot nyer: Orbán Viktor szellemi amortizációjának elfedésére nem maradt más, mint a Brüsszel-Soros-migráns Bermuda-háromszögbe való kapaszkodás. A társadalom intellektuális pöcegödrének fanatizálása. Ezekről a leginkább megtéveszthető csoportokról márpedig teljes joggal feltételezi, hogy ha a gyereküket fenekelné el naponta és rugdosná a földön, mint anno a saját apja tette vele, akkor is úgy gondolnák, nincs jobb választás számukra, mint Orbán Viktor.

Saját országát, saját népét lopja meg naponta, küldi a süllyesztőbe, teszi Európa sereghajtójává és most egy új kommunikációs csavarral állítja: ez a siker magyar módra. A sikertelenség, az erkölcsi-szellemi-anyagi züllés fél egészség. Nekünk a farhát a lazac, a suttyóság a tudás, a nélkülözés a jólét, néhány száz gátlástalan gazember zsírosra gazdagodása meg a boldogság. Olyan szintje ez már a megélhetési cinizmusnak, hogy jóérzésű embernek kifordul a gyomra. Nyilván valahol sötét és zavart lelke legmélyén ezzel tökéletesen tisztában van ez az ember, aki már nem kormányoz, csak hörög, dumál, hablatyol, vicsorog, háborúzik. Aki naponta megy le kutyába azért, hogy saját előre megfontolt, stratégiai pusztítását túlélje.

Bármennyire is gyomrot forgató ezt a pofátlan óbégatást tudomásul venni, vigasztaló lehet, hogy Orbán Viktornál nagyobb ellensége nincs a személyiségzavaros, feneketlen étvágyú, hatalommániás Orbán Viktornak. Nem Soros az, nem a migránsok, és nem is Brüsszel. Mert a legnagyobb tragédiája neki, hogy akármennyit harácsol össze törvényesen, hajbókoló alattvalói bármennyire összezárnak mögötte és óvják a valóságtól, bármennyit hazudozik önelégült pofával és azzal a meggyőződéssel, hogy a magyar ember hátán fát lehet vágni, a magyar ember akármennyi mocskot megzabál, pitiáner, diktátorhajlamú senkiként fog emlékezni rá a történelem. Európa önjelölt erős embere és soha nem volt, soha nem lesz vezetője nem több egy örökké frusztrált, csaló senkiházinál, aki minden volt már, de államférfiú soha egy percre sem.

Ő a maga magyar módján sikeres, és már azt se sokáig. A magyarok pedig előbb-utóbb a maguk módján fogják díjazni azokat a sikereket, amelyeket rájuk szabadított.

adomany-1