Vendégírás: Nem kell a szép cipő. Abban nem lehet futni

Fotó forrása: Youtube Fotó forrása: Youtube

Meleg van. Fülledt, eső előtti. A klíma persze bedöglött az irodában. Hiába tárunk ki ajtót-ablakot a levegő áll, meg se mozdul. Dél van, ebédidő. Van egy órám. Nem, ma nem megyek ki a tűző napra. Inkább egy virtuális sétát teszek az interneten…

Bár ne tettem volna! Ráakadok a videóra. Arra, amiben a Vecsésre készülő honfitársaim szépen elmondják, hogy mi miatt akarnak tiltakozni.

Elborzadok. A 30 fokos hőségben lever a hideg veríték. Fázom, borsózom. Érzem, ahogy szaporább lett a pulzusom, és felkúszik bennem az adrenalin. Bakker! Én félek! A kurva életbe! Rettegek a saját hazámban!

Ahogy nézem a videót, egy másik pereg a szemem előtt. Látom benne, ahogy kapkodva, idegesen pakolok.

Nem, nem kellenek a szép cipők. Abban nem lehet futni. Az arany, az hol van? Hirtelen nem is emlékszem, mert nem hordom őket. De most kell. Meg kell találnom! Viszem magammal, mert kicsi helyen elfér. El tudom dugni, és el lehet majd adni… Diploma? Vigyem? Nem tudom. Egy kép! Az kell. Olyan, amin anyu is rajta van. Mert ő már nincs itt velem… Az fontos!

Dobálom félre a felesleges holmikat. Menni kell! Meg fognak találni. Mert a közvetlen környezetünk tudja, hogy a férjem nem fajmagyar, nem keresztény. És lesz valaki, talán már volt is, aki elmondta nekik ezt. Én meg járatom a pofám nő létemre mindenféléről. Ahelyett, hogy kussolnék. Biztos tudják már! És jönnek. Közeleg hozzánk „az egyetemes emberi minőség helyreállítása”. És akkor mi lesz? Hova viszik őt? Engem? Mit tesznek velünk?

És érzem, hogy ezt elbasztam. Mert én tehetek erről. Ott volt a lehetőség egy éve. Mehettem volna külföldre. De én végül maradtam. De miért? Istenem miért?!

De most erre nincs idő. Menni kell, futni. Mert értünk is jönnek. Tegnap elvitték a szomszédom. Ő buzi. Eddig senkit nem zavart. Most mégis elvitték. Szegény már 60 éves is elmúlt. Kinek ártott? Talán túl se élte…

Megrázom magam. Nem, ez nem a valóság, ez csak a fantáziám. Csak én reagálom túl! Hisz mondhatnám, hogy én is megyek Vecsésre, savanyú káposztáért. Ha ha ha…

De valahogy nem tudok nevetni. Mert eszembe jut Szíria. Az Iszlám Állam. Ahogy rá tudtak – szinte pillanatok alatt – telepedni egy egész térségre. Ahogy fanatizálni tudtak embereket. Ahogy megfélemlítették a többséget. Ahogy senki nem tett ellenük semmit, mikor még lehetett volna. Aztán ahogy ártatlanokat gyilkoltak. Ahogy elvágták a kisgyerekek torkát… Ott vajon hogy kezdődött? Talán egy plakáttal?

És a film pörög tovább a szemem előtt. Csak most a szereplői azok az arcok, akik ott vannak a videón. Most ők azok, akik a szomszéd szőke kisfiú torkát vágják el, mert a szülei nem fajmagyarok. És félek. Nagyon!

H. Lívia

adomany-1