Ameddig vannak civilek, addig remény is van

Fotó: Kyodo News Fotó: Kyodo News

A magyar független média az utóbbi években a túléléséért küzd, köszönhetően nem kis mértékben annak, hogy a kormány szennyoldalai lejáratókampányt indítottak ellenük. A hazai sajtóorgánumok helyzetét azonban nem csak ezek a tényezők hátráltatják, hanem a sokszor papíron ugyanúgy független sajtóért küzdő weblapok és újságok kicsinyes, szánalmas belső harcai. Egy kezemen meg tudom számolni hány magyarországi lap segíti „ellenfele” működését, de legalábbis nem próbálja meg ellehetetleníteni. A pénz és a hatalom megszerzése nem csak a politikusok elsődleges célja és irányelve. Korántsem.

A széthúzás, a rohadjon meg a másik, nehogy már neki jobb legyen mentalitás nem újkeletű. Jelen van a mindennapi életben, a mai magyar valóság szerves része. A munkahelyeiken társaikat egy jobb pozíció reményében beáruló munkatársak, a hazug pletykák terjesztése, vagy éppen az egy célt szemük előtt tartó, időközben mindenkit letaposó menedzser- és főnökjelöltek. Mindenki találkozhatott már ezzel idehaza. Úgy látszik ez a mentalitás kortól, nemtől és munkahelytől teljesen független. Legyen az egy pártiroda, vagy a médiapiac, egy dolog soha nem változik. Az emberek kicsinyes, önző, mindent ide nekem mentalitása.

Ahányszor magyar munkakörnyezetbe kerültem, annyiszor szembesültem ezzel a ténnyel. Fotósként addig kedvelnek az új környezetben, ameddig te vagy a butácska, ügyetlennek hitt amatőr. Aztán ha kiderül, hogy ez nem így van, az emberek sorra fordulnak el tőled. Ellenfél lettél, akit le kell győzni. A magyar médiapiac sem kivétel. Ameddig pici és jelentéktelen vagy, a kutyát nem érdekled, de amint ez megváltozik, fordul a kocka. A kapuk bezárulnak, az esetleges kommunikáció, vagy netalán együttműködés lehetősége megszűnik. Harctérre kerültél, ahol a jelenlévők egymás testét marcangolva próbálják elérni a végső győzelmet. Egy győzelmet, mely mindenki más halálát jelenti.

A diadal nem mások eltiprása kéne hogy legyen, hanem hogy minél több minőségi, független lap legyen képes – nem csak az életben maradásra, hanem – a hasznos működésre. Ha nem az lenne a kérdés, hogy ezt a hónapot még képesek vagyunk-e kihúzni, hanem hogy mikor vehetünk fel újabb munkatársat. Úgy látszik ezzel szemben a cél az, hogy megmaradjon 4-5 nagyobb lap, akik osztozkodnak a médiapiac teteme felett, kisajtolva abból minden egyes forintot. A cél sokszor már nem is az, hogy leleplezzenek visszaéléseket, bűntényeket, vagy lehozzanak egy sztorit. Ez csupán az eszköz a pénzszerzésre. Ők is tudják jól, a kis oldalak és újságok letaposásával és megszüntetésével pénz szabadul fel. Kit érdekel, hogy ezzel felületek szűnnek meg, amelyek esetleg újabb és újabb politikai visszaélésekről, vagy csalásokról tudnák lerántani a leplet? A lényeg, hogy ami megjelenik, az csakis náluk jelenjen meg.

A sajtóorgánumok közötti harc nem új keletű, mindig is létezett, és mindig létezni is fog. Ezzel semmi baj nincs, sőt, normális helyeken ez csak ösztönzi a szerkesztőségeket arra, hogy jobb cikkeket gyártsanak, feladva ezzel a leckét a versenytársaknak. Magyarországon ez nem így megy. Itthon a másik lejáratásával, ellehetetlenítésével próbáljuk meg kiküszöbölni ezt a „problémát”. Igen problémát, ugyanis idehaza a hírverseny mint egy nemkívánatos probléma van jelen.

Magyarországon a másikért kiállás nem divat, nem megtérülő cselekedet. Inkább megy a kussolás, mintsem hogy felemelnénk szavunkat kollégáinkért. Nem emlékszem, hogy a Népszabadság bezárásakor a vezető hazai lapok egy emberként álltak volna ki az újság mellett. Sem arra, hogy szolidaritást vállaltak volna, a munkavégzése közben bántalmazott Halász Júlia mellett. Nem először és nem is utoljára a civil társadalom volt az, amely elég tökös volt ahhoz, hogy kiálljon azért, amiért az újságírók, a saját kollégáik képtelenek voltak.

Ameddig vannak civilek, addig remény is van.adomany-1