Hülye voltál? Nem gond, szívasd meg az adófizetőket

Fotó: Capri23auto Fotó: Capri23auto

Naponta többször meg szoktam emlékezni a kormány áldásos és a legmagasabb szintű profizmusról árulkodó működéséről, de most a szokásosnál is sűrűbben eszembe jutnak ezek a nagyszerű hazafiak, akik éjt nappallá téve tartják szem előtt. A saját karrierjüket és pénztárcájukat. Hogy még egyszer eszükbe nem jutott átgondolni, hogy a döntéseik milyen következményekkel járnak azokra nézve, akikért ők elméletileg dolgoznak (és ne felejtsük el azt sem, hogy akiktől a fizetésüket, irodájukat, méregdrága laptopjukat, autójukat, sofőrjüket, telefonjukat, költségtérítésüket kapják), de akikre ők gyakorlatilag ívesen tesznek, az tuti.

Ez arról jutott – ismét – eszembe, hogy most van itt az ideje igazolni, hogy én vagyok én. Már amennyiben van feltöltős mobiltelefon kártyám, márpedig van. Ahogy sokunknak van és azt hiszem, jellemzően idős rokonoknak, vagy kiskorú gyermekeknek vesz ilyesmit az ember. Esetemben az idős rokon a nyerő. Mégpedig olyan idős rokon, amelyik egy évig tanulta, hogy kevés felvenni a készüléket az asztallapról, meg is kell rajta nyomni a gombot. Ha jó napja van, akkor nem a pirosat nyomja meg (ötödszörre is, mert négyszer biztosan), hanem a zöldet.

Ez már csak azért is nagy öröm, mert az ország túlsó végén lakom, nem tudok túl egyszerűen átugrani, hogy megnézzem, mi van vele. De mivel amúgy is meglátogattam, gondoltam, elintézem a dolgot. Bementem az illetékes szolgáltatóhoz, hogy megtudjam, egyáltalán kinek a nevén van a nyüves kártya, amit nem most vettem, hanem nagyjából 10 évvel ezelőtt. Kiderült, hogy nem az én nevemen (akkor még mobilabb volt a rokon, nyilván jött velem és a nevére vásároltam meg. A feltöltéssel nem volt gond soha, azt én intéztem mindig).

Szóval nem az én nevemen van, de semmi gond, átírják. Csak úgy, bemondásra, gond nélkül. Személyi, lakcímkártya kell, megy ez, mint az ágybavizelés. Átírták. Hurrá. Akkor rendben vagyunk? Mindjárt, csak mondjam meg azt a négyjegyű kódot, amit nekem most elküldtek sms-ben. Nekem ugyan nem, hiszen nem is kérték a telefonszámomat. Kiderült – itt jegyzem meg, hogy előzőleg elmondtam az ügyintézőnek az egész sztorit, hogy a készülék hol, kinél, miért -, hogy a kérdéses (tehát az idős rokon) készülékére küldték a kódot. Aki persze nem volt ott és a készülék sem.

Ugrás az autóba, rohanás a készülékért, vissza a társasághoz, mondom a kódot. Ó, az már nem jó, lejárt az időlimit. Semmi gond, új kódot kérünk. Kértünk. Beírták. Hálaisten. Akkor mostmár minden oké? Félig – nyugtatott meg az ügyintéző – ugyanis fognak nekem küldeni levélben egy megerősítő kódot, amit vagy a kérdéses készülékről visszaküldök, vagy interneten, de akkor majd küldenek egy visszaigazoló kódot visszaigazoló kódot, amit vissza kell küldeni. Az adott telefonról. Ami az ország túlsó végében van hozzám képest, a használója pedig az életben nem tudja megnyitni a postáját, nem érti, mi az az sms és úgy általában sem ért semmiből semmit.

A postán kézbesítendő kódot meg kell kapnom két héten belül és vissza is kell küldenem két héten belül (nem a megkapást követő másik két hét, hanem ugyanaz a két hét), különben törlik a számot. Már amennyiben jól értettem a teendőket. Mindez onnan jutott eszembe, hogy tegnap járt le a két hét, levélke sehol.

És ezt az egész rohadt tortúrát azért kell végigcsinálnom nekem és a 90 éves rokonomnak, mert megfelelő szabályozás hiányában a telefontársaságok százezerszám adták el a feltöltős kártyákat akár egy ember nevére is és utóbb kiderült, hogy több ilyen kártyát terrorcselekmények kapcsán használták.

Ilyenkor az a megoldás, hogy rommá kell szívatni a hülye magyar polgárt, akinek évtizede megvan ez az egy nyomorult kártyája, de még a szívatást is olyan tökélyre sikerült fejleszteni, hogy a végén vennem kell egy másik kártyát, mert most feladtam ezt a történetet.

Már csak attól rettegek, hogy mi lesz akkor, ha kiderül, hogy néhány honatya korrupt módon, bűncselekmény útján szerzett pénzből vásárolta – mondjuk – az autóját. Az autóm is tíz éves.adomany-1