Vendégírás: Az első éjszaka joga

Illusztráció: Lázár Gergő Illusztráció: Lázár Gergő

„Félelmetesen támogatják a nagybirtokokat, most privatizálnák a halastavakat és az erdőket is. Tipikus félfeudális rendszert építenek, már csak az hiányzik, hogy az új földesuraknak ismét kijárjon az első éjszaka joga.” /Mellár Tamás, Vasárnapi Hírek, 2016. március 5 /

Nagy napra készül Narancsfalva boldog és elégedett népe. Férjhez megy a település legszebb lánya, akire sokan szemet vetettek már korábban is. Több nyelvet beszélő, diplomás hölgyről van szó, aki saját maga munkájából és nem más babájaként szeretne élni. Barátnői körében jókat kacagtak azokon a fiatal, – még mutatósnak  is mondható nőkön – akik a  nagy „szerelmet” a milliárdos, öregecske, pocakoska urakban találták meg. „Váljék egészségükre” – mondta, „az én életem más lesz, önálló, független nő vagyok, szeretetre, kölcsönös megbecsülésre és nem az anyagi jólétre vágyom.” Nem mindenki értette ezt a gondolkodást, de ráhagyták, hisz tudták makacs lány, amit a fejébe vesz, úgyis az lesz.

Élete párját  – a falu nagy meglepetésére – egy vele egykorú autószerelőben találta meg. Pár hónap együtt járás után már az esküvőn gondolkoztak. A lánykérés – ahogyan a nagykönyvben elő van írva – megtörtént, az eljegyzési gyűrűk is felkerültek a pár ujjaira. Egyházi esküvőt terveztek, lévén mindketten vallásos családban nőttek fel. Annak rendje és módja szerint a templomban a plébános az esküvő előtti harmadik vasárnap kihirdette a házasulandók nevét.

Ezzel – tudtán kívül – lavinát indított el. Történt ugyanis, hogy Narancsfalva fideszes polgármestere pár évvel ezelőtt csapta a szelet a mi lányunknak – nevezzük Sárának -, nem sok sikerrel. Bevetett pedig anyait-apait, próbálta elkápráztatni Sárát. De az öntudatos hölgy az Istennek sem akart kötélnek állni, nem adta be a derekát. Nem hatotta meg a legszuperebb járgány, a luxus kégli. A pokolba kívánta, amikor a falu ura – legyen egyszerűen János – a magas, pesti, pártbeli kapcsolataira hivatkozott.  A mi polgármesterünk – a látszat szerint – nehezen, de tudomásul vette, hogy kikosarazták. Hiú emberként, azonban forrt a dühe, csak az alkalmat várta, hogy bosszút állhasson. Vele, a hatalom emberével egy „némber” ilyet nem csinálhat, „örüljön, hogy kegyeimben részesülhet” dühöngött magában.

A vasárnapi mise utáni hétfő reggelen azonnal hívatta a jegyzőt. Parancsba adta, hogy utazzon a megyeszékhelyre, s a levéltárban keressen írásos dokumentumot a középkorból, az első éjszaka jogáról. A szegény jegyző, ugyan köpni-nyelni nem tudott, de nem merte a polgármestert megkérdezni, hogy miért van szükség  az ősrégi dokumentumokra. Nem volt más választása, beült a levéltárba, s elkezdte nyálazni a régi iratokat. Az első héten semmit sem talált, így pénteken hazakullogott, és remegő lábakkal hallgatta a polgármester szidalmait. „Még ennyit sem lehet rád bízni, tűnj el a szemem elől, addig nem is akarlak látni, míg nem találsz valamit” – ordította János. Közben vasárnap a második alkalommal is kihirdették a házasulandók nevét, közeledett a nagy nap.

A jegyzőnk mind idegesebben forgatta az elsárgult iratokat, néha már sírt is a tehetetlenségtől, nem evett, nem aludt, még azt is elintézte – egy kis kenőpénzzel hazánkban minden olajozottabban működik -, hogy munkaidőn túl is kutathasson. A harmadik kihirdetés előtti szombaton végre rámosolygott a szerencse. Talált egy 15. századból származó iratot, amelyben az ország nádora, a település akkori földesurát felruházta az első éjszaka jogával. Sugárzó arccal rohant Narancsfalvára, ahol nemcsak képletesen tette zsebbe a polgármester elismerését. Egyúttal megállapodtak, hogy hétfőre összehívják a képviselőket, rendkívüli ülésre.

A testületi ülés előtti vasárnap a jegyespárt harmadszor is kihirdették a templomban, így már csak egy hét volt az esküvőig. Hétfőn délelőtt a képviselők egymást közt találgatták, hogy  vajon miért lettek ilyen hirtelen összerántva. A meghívóból csak annyi derült ki, hogy két – sürgős – napirendet tárgyalnak. Pontban délben, harangszóra, a polgármester megnyitotta az ülést. A blabla után rátért a lényegre.

„Képviselőtársaim! Hallottátok, az elmúlt napokban, hogy  pártunk és kormányunk legfelsőbb vezetői szerint fogy a magyar, nem születik elég kisgyerek, a magyar anyák nem tesznek eleget legszentebb, a miniszterelnök úr által elvárt kötelességüknek. A párt zseniális agyú alelnöke úgy fogalmazott: «Minden döntésünket az alá kell rendelnünk, hogy ne fogyjunk el, nagyon egyszerű ennek a magyarázata, aki teleszüli a világot, azé a világ.» A párt számunkra, narancsfalvai polgároknak is világos üzenetet küldött: sokasodjatok, szaporodjatok, az a nő, akinek nincs legalább öt gyermeke, az Soros-ügynök. Agyilag ugye felfogtátok, hogy mit is vár tőlünk a pesti pártvezetés? Jómagam magamra vállalom a munka dandárját. Ezért javaslom, hogy a testület alkosson rendeletet arról, hogy Narancsfalva polgármesterét megilleti az első éjszaka joga. Mivel mindannyian tökös férfiak vagyunk – elnézést tisztelendő atyám – tudjuk, hogy ez mit jelent. Minden új asszony, a nászéjszaka előtt, köteles ágyba bújni velem, – mint egykor a falu földbirtokosával – ahol abban a dicsőségben lehet része, hogy «magomat» magába fogadhatja. A rendelet – persze, ha a testület elfogadja, – mai naptól lép hatályba.”

A bejelentést döbbent csend fogadta. Mielőtt bárki megszólalt volna, a községháza előtti térről rigmusok hallatszottak. A testületi tagok értetlenül néztek egymásra, nem tudtak semmilyen bejelentett eseményről. Az erkélyről láthatták, hogy a téren több százan  – férfiak és nők vegyesen – táblákat tartanak  a magasba, rajta: „Első éjszaka jogát a polgármesternek”, illetve  „Szülni női kötelesség” és „Tökös legény a mi polgármesterünk”. A legkevésbé sem spontán tüntetés résztvevői – mindannyian közmunkások voltak – az integető polgármestert vastapssal, éljenzéssel fogadták. „János, annyit tettél értünk, te vagy a legméltóbb arra, hogy felavasd az új asszonyokat” – ordította egy enyhén pityókás hang.

Miközben a tüntetés tartott, a képviselők felocsúdtak az első kábulatból, és megkezdődött a vita. Mivel sikerült a jegyzőkönyvet megszereznem, így szó szerint idézhetem az elhangzottakat:

Polgármester úr: Itt egy dokumentum, ami jogalapot teremt a rendelethez. Egyébként  látjátok, az emberek is támogatják a javaslatomat, a falu közösségének a véleménye pedig, köt bennünket. Ne cicózzunk sokat, – drága az időm – fogadjátok el a javaslatot. Higgyétek el, nem kis áldozat ez tőlem.

Tisztelendő úr: Természetesen megértem a nemes szándékot – magam ebben ugyan nem segíthetek -, de egyetértek azzal, hogy több gyermek szülessen. Polgármester uram, engedd meg azonban, hogy téged, mint rendszeresen templomba járót emlékeztesselek a tizedik parancsolatra: tudod fiam, arra  hogy «ne kívánd a te felebarátodnak feleségét».

Polgármester úr: Atyám, igaza van, de ön nálam jobban tudja, hogy a házasság az ősi törvények szerint is az elhálással jön létre. Az első éjszaka joga, pedig még a nászéjszaka előtt illetné meg a település mindenkori polgármesterét. Egyébként biztosan tudja a plébános úr, hogy a második napirendként a templom felújítására félmilliárd forintot javaslok biztosítani. Ráfér már egy kis felújítás a több mint 100 éves épületre.

Tisztelendő úr: János, nem akartam én akadékoskodni tudom, jót akarsz, szándékaid tisztességesek. Ha jól végiggondolom, akkor nincs ellenvetésem a rendelet ellen. Egyébként az 500 millió, ugye az biztos?

Törtető Pál: Tudjátok rólam, hogy elkötelezett keresztény ember vagyok, egyúttal  a mi miniszterelnökünk nagy csodálója. Magam is megvilágosodtam, amikor arról beszélt, hogy fogy a magyar. A polgármester úr javaslatát természetesen támogatom. Egyébként szeretnélek arról tájékoztatni benneteket, hogy a mi Jánosunk  fideszes kapcsolatai segítségével a múlt héten elnyertem egy közel két milliárdos uniós támogatást. Látjátok, épül, szépül Narancsfalva. Ahogyan eddig is, most is megkapjátok időben a «pulykapénzt».

Polgármester úr: Kíván-e még valaki hozzászólni? Úgy látom, nem. Szavazzunk. Aki egyetért az eredeti javaslattal, kérem, emelje fel a kezét. Mivel mindenki támogatta a rendeletet, ezért az ma már hatályba lép. Meghatottan mondok köszönetet  nektek, ígérem, helyt fogok állni, nem leszek méltatlan a bizalmatokra. Példás szorgalommal szolgálni fogom pártomat és népemet. Jegyző úr, kérlek gondoskodj arról, hogy a szokott módon a rendeletről a településen élők tudomást szerezzenek.”

A hír hamarosan eljutott a menyasszony fülébe is, aki első dühében összetört néhány vázát, majd mikor már lenyugodott azt mondta a szüleinek és  a vőlegénynek: „Ez a szarjankó azt hiszi mindent megtehet. Kizártnak tartom, hogy a fideszes barátai egyetértenek a rendelettel, hiszen azzal a legsötétebb középkort hoznák vissza a falunkba. Holnap bemegyünk a megyéhez, a kormányhivatalhoz. Elképzelhetetlen, hogy normális ember a 21. században támogathatja egy fatökű, férfiasságában megsértett agyalágyult bosszúját. Kikaparom az átkozott két szemét, ha nem vonja vissza a rendeletet.

Másnap beültek a kocsijukba, kivárták a sort a hivatal nagy embere előszobájában. A fontos uraság udvariasan leültette a vendégeit, megkérdezte, miben segíthet. Sára zokogva mondta el a narancsfalvai képviselők döntését, kérte, hogy semmisítsék meg a – szerinte – törvénytelen rendeletet. A megye ura hümmögött jó nagyokat, néha böffentett is egyet, – éppen ebéd után volt, – igyekezett együtt érző arcot vágni. Atyáskodva mondta: „Kedveském, legyen nyugodt, ilyen ma, a pártunk vezetése alatt elképzelhetetlen. Mi megvédjük az embereket, magam is istenfélő, templomba járó ember vagyok, meglátja minden rendben lesz. Puszilom a gyönyörű orcáját. Menjenek haza nyugodtan, az esküvő napjáig megkapják a pöcsétes papírt a rendelet megsemmisítéséről. Nem is tudom, mit képzel el a polgármester úr, nem  való közénk, úriemberek társaságába az ilyen címzetes gazember.”

A fiatalok boldogan fogták meg egymás kezét, nagy tisztelettel rebegtek hálát – talán még kezet is csókoltak volna – a párt helyi helytartójának. Tudták, hogy a megyében csak az történik, amivel ő egyetért, senki sem mer neki ellentmondani,  így megnyugodva távoztak.

Alighogy kiléptek a titkárság ajtaján, a hivatali főember egy mobil számot hívott. Mivel hírforrásom csak az általa elmondottakat tudta elmondani, így azt idézem:

„Szervusz, pajti! Jól kibaszarintottál velem, miért nem bírsz a szerszámoddal? Szegény lány itt zokogott, alig győztem vigasztalni. … Hogy mit ígértem neki? Azt, amit tegnap veled megbeszéltünk. Úgy láttam, megnyugodtak és meglesz hétvégén az esküvő. … Komám, bízhatsz bennem, a határozatot csak  vasárnap délután fogják megkapni, adminisztratív hibára hivatkozva. … Megteheted-e az előkészületeket az EU -s pénzből épített, kettőnk nevén levő vadászházban? Hogyne, így legalább a falusi turizmus  felé is el tudjuk a vendéget számolni. Hetyegsz egy jót, eljátszol a babával,  ja’ közben elküldtem az ügyvéd által készített szerződést arról, hogy hétfőtől a vadászházban levő tulajdonrészed a nevemre kerül. … Nem bízok benned? Tökikém, ismersz, amit ígérek, mindig be is tartom. Írd csak alá nyugodtan, közben fényesítsd a farkad. Baszki, irigyellek, mert igencsak formás a kicsike. Fene az ízlésed…Te élvezed az életet, én meg itt gürcölök  az irodában és teljesítem, amit a pártunk elvár tőlem… Izgulsz egy kicsit? Küldjek pár kék tablettát? … Vicceltem csak, hisz még fiatal ember vagy, áll az magától is. Leteszem, mert a pártközpontból hívnak, várom majd az élménybeszámolódat, ha kipihented a fáradalmakat. Szia, te csirkefogó!”

Elérkezett az esküvő napja. Szombatig a hivatalos levél még nem érkezett meg, de Sáráék bíztak a nagy ember ígéretében. A násznép kíséretében együtt vonultak jókedvűen, nagyokat kurjongatva a templomig, ahol a plébános úr – talán némi lelkiismeretfurdalása mégis lehetett, mert gyakran elcsuklott a hangja, bár lehet, többet ivott a miseborból a kelleténél – összeadta a fiatalokat. Sára közben tördelte a kezeit, hátra-hátra tekingetett, hogy érkezik-e már a futár. De az valahol késett.

A násznép gyűrűjében az újdonsült házaspár kilépett  a templom – tudjuk, felújításra váró – ajtaján, kattogtak a fényképezőgépek, virágszirmokat szórtak rájuk, óriási volt  az öröm, nagy a boldogság. Ragyogott az ifjú ara bájos arca, szerelmesen bújt párjához. Egy pillanatra megállt az idő, csak ők léteztek, ők ketten, örömtől sugárzó tekintettel néztek a másikra. Nem is hallották  a körülöttük zajongókat, megszűnt a világ létezni.

Hirtelen szirénázó rendőrautó fékezett a templom előtt. Két egyenruhás rendőr szállt ki a járműből, kezükben pecsétes papír. Felcsillant az új asszony szeme, no, csak rendes ember az a fideszes hallja-kend, betartotta a szavát.

Az egyik rendőr megmutatta a dokumentumot Sárának, aki először elsápadt, majd ájultan rogyott a földre, szerencséjére a párja még időben elkapta. A násznép elcsendesedett, nem tudták mi történhetett. A násznagy gyorsan átfutotta a hivatalos levelet, csak annyit mondott: „A jó kurva anyjukat, ezek nem normálisak. Azt hiszik, hogy a feudalizmusban élünk, és a polgármester, a fenéknyalói  döntésére hivatkozva, érvényesíteni akarja az  első éjszaka jogát. Hova jutottunk, ez a gátlástalan bagázs azt hiszi, hogy itt is érvényes, hogy „az erősebb kutya baszik”? Ellopták az országot, most már az asszonyainkra is fáj a foguk? Le kellene mindnek vágni a fütyijét, egy életre menjen el a kedvük a nők meggyalázásától.”

A két  rendőr lehajtott fejjel hallgatta a szidalmakat, hiszen ők csak parancsot teljesítettek. Sára közben magához tért, síró szemmel kapaszkodott párjába. Szólni nem tudott, csak sírt, ömlöttek a könnyei. Az egyik rendőr köhintése törte meg a döbbent  csendet. „Sára, ne ránk haragudj, a rendelet hatályos, mi parancsba kaptuk, hogy vigyünk a vadászházba.” A násznép rádöbbent, ez nem tréfa, nem kandi kamera felvétel, véresen komoly ügyről van szó. Mind többen kezdtek el kiabálni, egyre szorosabb lett a gyűrű a rendőrök körül. Lincshangulat alakult ki, sokan már a templom lépcsőjének a köveit kezdték felszedni…

„Ébredj, mit álmodtál?” – bökte meg  a feleségem a hátamat. „Biztos valami félelmetes lehetett, mert hangosan kiabáltál. Nem értettem pontosan, de mintha azt üvöltötted volna, hogy: „Gazemberek!”; „Alávaló csirkefogók”; „Tolvaj banda”. Emlékszel valamire? Pár pillanatig csak ültem és néztem, magam elé. Kegyetlenül fájt a fejem, forgott körülöttem a világ. Élénken emlékeztem mindenre, mintha a valóságot éltem volna át. Szerencsére, nem így történt. Csendesen csak annyit mondtam: „Tudod, rémálmom volt. De, amiről álmodtam, egyszer  talán meg is történhet, ha nem leszünk képesek változtatni…

…mert ezek minden aljasságra képesek”.

Budácsik Lajos

adomany-1