13 másodperc, ami többet mond ezer szónál

orban-trump

Tegnap májust írtunk és 25.-ét, ez némely naptárakban Orbán, vessző, Urunk mennybemenetelének napja volt. És tényleg (jó, tudom, az Orbán ezúttal nem családnevet jelöl). A november óta dédelgetett álom valóra vált. Igaz, egy normálisabb országrész süllyedt el szégyenében az egy főre jutó két büdös tahó látványától, de mégiscsak történelmi pillanatok voltak ezek.

Szerintem legalább 250-szer megnéztem ezt a felvételt, de ezzel sajnos nem lehet betelni. Pedig a szekundér szégyenérzet (amikor szemlélőként, kívülállóként mások helyett érzed úgy, hogy elsüllyednél) erőteljesen hatalmába kerített. Nézzük meg még egyszer:

Hát így alakult. A kisember a nagyember közelébe került. Ágaskodott, eltorzult fejjel vigyorgott, a kötelező nyelvcsapkodások sem maradtak el. Az a lányos zavar, az az óvodás örömködés, az a kényszeres, a nagyember által kitakart zakó-nyakkendő igazgatás, köhécselés. Lenyűgöző. Lássuk be, neki élete napja volt. Hát hiszen a legmagasabb világi hely néhány pillanatra rávetette pojáca tekintetét, tán még dörmögött is mellé valamit.

Viktorka csak úgy sugárzik, mint Mészároslölö a Roszatomban. Mimagyarok háztartási géniusza (kösz, Robi), szemünk világa, a kimosakodott párttitkár elvtárs túlmozgásos fia végre feljutott a csúcsra. Nekik ez a csúcs. Az ország kifosztása járulékos, több életre szóló haszon. Azt hiszem, ez itt a lényeg. Egy levegőt szívni minden idők legtahóbb amerikai államelnökével, aki olyan szinten idegen a diplomáciai késsel-villával evéstől, mint alacsonynövésű rajongója a jobboldalon.

Tekintsünk most el attól, hogy Trump mit engedett meg magának a NATO-vezetők előtt mondott beszédében, illetve az Európa Unió vezetőivel, zárt ajtók mögött folytatott megbeszélésen. Hagyjuk most figyelmen kívül, hogy Orbán Viktor a NATO-csúcson – Trump kirohanása előtt, vagy után – csaholva tett ígéretet arra, hogy Magyarország védelmi kiadásait a GDP 2 százalékára emelik nemzetikormányilag. Hagyjuk azt is, hogy ez konkrétan a jelenlegi költségek mintegy megnégyszerezését, azaz évente mintegy 500 milliárd forintos kiadásnövelést jelent, amit – a kormány eszelős közpénz-szórásának örökös gyakorlatát figyelembe véve – nem kicsit fog megszívni az istenadta nép.

Mielőtt előkerülne a szokásos savanyú a szőlő, libsik, már megint sivalkodtok, aztán mégis hogyan kellett volna viselkednie a szentéletű miniszterelnö kurunknak, mindenki nyugodjon le, a közlendőm annyi, hogy így nem viselkedik államfő, akkor sem, ha a legmagasabb világi hely milliók által megválasztott önelégült vezetője ő. Ami pedig Orbánt, a porbafingó felcsúti zsenit illeti, aki zsebdiktátort játszik saját, balkáni módon kizsákmányolt és hülyének nézett kelet-európai hazájában, aki Európa és lassan az egész világ erős emberének önjelölte magát, hát róla ez a 13 másodperces pillanatfelvétel többet mond ezer szónál.

Nem is akarom megtudni, hogy mennyit helyezkedhetett, erőlködhetett, hogy a montenegrói miniszterelnököt (hol lehet a térképen Montenegró, egyáltalán kik ezek itt?) példátlanul suttyó mozdulattal odébb taszajtó Donald Trump mellé kerülhessen. Persze legyen az amerikaiak kínja és keserve, hogy mit kezdenek ezzel a lökdösődő, arrogáns, saját megkerülhetetlenségétől megrészegült bunkóval. A mi dolgunk viszont az, hogy szóvátegyük ezt a nagyemberhez dörgölőző, tekintélyelvű, kisebbségi komplexusokkal küzdő már-már fájdalmas vergődést.

A mindig következetes nagyon kisember, aki néhány napja még az identitását elvesztett, szélsőségesen liberális, hanyatló Amerika fölött mondott ítéletet egy öblös sorosozás kedvéért, nulla tartással és önbecsüléssel sündörgött Trump oldalán/hátánál, nevetségesen elégedett, kirobbanóan boldog pillantásokkal lesett ki a csoportképből. Látjátok? Hozzám szólt! Hozzám beszélt! Látjátok, parasztok, mennyire fontos vagyok? Látjátok? Megcsináltam! Nagyon nem lennék meglepve azon sem, ha kiderülne (nem fog), hogy Trumpnak fingja nem volt kihez beszél, és valószínűleg már akkor sem érdekelte, amikor jópofizás gyanánt mormolt valamit az orra alá. Amitől a személyiségzavaros hatalommánia egzaltált vigyorgásban tört ki.

Ez a kép nagyon pontosan mutatja, mennyire jelentéktelen figura ez az ember, aki pontosan úgy viselkedett tegnap, mint ahogy Semjén Zsolt, Farkas Flórián és a többi nyáladzó pártkatona szokott őfényessége társaságában. Úgy csahol és úgy csóválja a farkát, azzal az alázatos megalázkodó szolgavigyorral, azzal a kéztördelő tempóval, ahogyan neki szoktak gazsulálni pórázán tartott alattvalói.

A kisebbségi komplexussal küzdő Orbán Viktor számára – aki nyolc éven keresztül (2008 augusztusa óta) nemkívánatossága okán egyszer sem vett részt hivatalos látogatáson az Egyesült Államokban (értsük úgy, hogy nem voltak kíváncsiak rá a Fehér Házban), akinek viszont tavaly a nukleáris biztonságról szóló konferencián további 55 ország állam- vagy kormányfőjéhez hasonlóan jutott egy Obama-kézfogás Washingtonban – tegnap pirosbetűs ünnepnap volt. Tartok tőle viszont, hogy a többes számot semmi nem indokolja.

A világ ura szindrómában szenvedő, de azzal mit kezdeni nem tudó, gyermeteg gőggel felruházott Donald Trump oldalán Orbán Viktor fölöttébb kínos látványt nyújtott. A világ persze nem fordul ki a sarkaiból, semmi nem fog megváltozni, ami már eddig sem változott meg.

Persze az ember első megrökönyödésében könnyesre röhögi magát (az alapjáraton gyűlölködő frusztrációval szemben a legjobb, amit tehetünk), ám ebben a 13 másodpercben van valami félelmetes is. Konkrétan az, hogy a súlyos gyerekkori traumákat cipelő Viktorkának már régen nem elég az, hogy szétlophat egy országot. Neki elsősorban a hatalom kell, a hatalom tudata, az ilyen és hasonló csoportképek. Az, hogy a legmagasabb világi helyeken számon tartsák, biccentsenek neki, tudomásul vegyék. Ha innen nézzük, nem tűnik annyira viccesnek ez az egész.
adomany-1