NEHAZUGGY

Ha akkor és ott nem rohan be az épületbe, soha nem lett volna képes megbocsátani magának

Lázár Gergő | 2017. Május 25, Csütörtök | 13:50

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,376,346 forint, még hiányzik 623,654 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Pár napja ismét tragédia történt, ezúttal Manchesterben. A célpont egy Ariana Grande koncert volt, ahol fiatalok tízezrei gyűltek össze. A halottak között vannak gyermekek is, de az áldozatok többsége felnőtt. Azok az anyukák és apukák, akik a koncert végén szerették volna hazavinni szeretteiket. Sajnos ez sokaknak nem adatott meg. Családok tucatjai szereztek soha nem múló sebeket azon a tragikus estén. Nem először és nem is utoljára történt hasonló.

Az elmúlt években Európa több országát is véres merényletek tépázták meg, melyek megakadályozása közel lehetetlen küldetésnek látszik. A különböző országok szervei azonban éjt nappallá téve küzdenek a terrorizmus ellen, mely belopakodott az emberek mindennapjaiba. A hallottad, mi történt Brüsszelben, Párizsban, Berlinben… kezdetű mondatoknak már jól tudjuk, mi a folytatása.

paristribute

A terrortámadásokról újságok százai tudósítanak, számokkal és diagramokkal teli cikkekben. Most azonban a manchesteri terrortámadás hétköznapi hőseiről szeretnék szót ejteni. Olyan emberekről, akik az életüket sem féltve próbáltak segíteni a sebesülteken. Ezek azok az események, amikor újra rájövünk; nincs különbség ember és ember között. Nem számít a vallás, az sem, hogy valaki párnára, vagy az utca kövére hajtja le a fejét éjszakánként, vagy éppen azonos nemű embert szeret. Bárkiből lehet áldozat, mint ahogy bárkiből lehet hős is.

A manchesteri események hatására a város egy közös, együtt lüktető, segítőkész közösségé vált. A hírek hallatán hotelek, motelek szállásolták el ingyen az összeomlott hozzátartozókat. A taxisok mindenfajta kommunikáció és szervezés nélkül kikapcsolták a taxióráikat, majd a tragédia helyszínére siettek. A város lakói ajánlottak szállást, ételt, takarót a tragédia helyszínén rekedteknek. Nem ritka ez hasonló tragédiák idején, ugyanakkor érdemes beszélni róla. Ugyanis ez mutatja igazán meg, milyen is az a társadalom, amelyben élünk.

Kezdjük Paula Robinsonnal, akit sokan csak Manchester angyalának hívnak. Ő és férje a koncerten nem vettek részt, a közeli Victoria állomást elhagyva azonban elveszett, sebesült tinédzserek tucatjaira lettek figyelmesek. Nem gondolkoztak sokat, összegyűjtöttek körülbelül 50 fiatalt, majd egy közeli hotelbe vitték őket. Paula és férje addig nem mozdultak a riadt fiatalok mellől, ameddig minden egyes gyermek szülőjével, vagy hozzátartozójával fel nem tudták venni a kapcsolatot.

A 33 éves Chris Parker már több, mint 1 éve az utcán éjszakázik. A támadás éjszakáján is a stadion mellett volt. A robbanás őt is földhöz vágta, azonban nem menekülni kezdett, hanem – miután lábra tudott állni -, berohant a stadion előterébe, ahol több sebből vérző, segítségért kiáltó embereket látott. Először egy kislány segítségére sietett, aki a robbanásban elvesztette mindkét lábát. Egy promóciós pólókat áruló standról felkapott pólóba csavarta a kislányt, majd megpróbálta megnyugtatni. Ezután egy, a fején és lábán súlyosan sérült idősebb hölgyet látott el, aki utolsó szavait Chrisnek mondta el. Ugyanis a hölgy a hajléktalan férfi karjaiban halt meg. Mint később a riporterek kérdésire elmondta, soha nem fogja elfelejteni a történteket, mégis az az érzése, ha akkor és ott nem rohan be az épületbe, soha nem lett volna képes megbocsátani magának.

Kim és Phil Dick éppen unokájukat és lányukat mentek összeszedni a koncert után, amikor a hatalmas robbanás földhöz vágta őket. Amint képesek voltak felkelni, azonnal családtagjaik keresésére indultak. A látvány azonban borzasztó volt, tucatnyian feküdtek a földön, segítségre várva. A férfi egy 14 éves, súlyosan sérült lány segítségére sietett. A kislány mindkét karja eltört, repeszek fúródtak a testébe több helyen. A sokktól csak annyit volt képes kérdezni „ rendbe fogok jönni?”. A férfi, egy közeli asztalt hordágyként használva, sikeresen kimenekítette. Később kiderült, hogy a kislány túlélte az esetet.

A város lakói, a fodrászoktól a pincéreken át a diákokig, mind a sebesültek és hozzátartozók segítségére siettek. Ki hogy tudott. Kávézók ajánlottak ingyen kávét és teát a rendőröknek, emberek százai jelentek meg telepakolt bevásárlószatyrokkal, az aggódó hozzátartozóknak vittek adományokat. A helyi vérbank egyszerűen nem tudott több embert fogadnia, annyian ajánlottak fel vért. Szabályos sor alakult ki a véradó helyeken. A muszlim közösségek egy emberként ítélték el a terrortámadást.

nevtelen-1

Tragédiák sajnos naponta történnek, de jó arra gondolni, hogy soha nem vagyunk egyedül. Nem számít, kik vagyunk, vagy honnan jöttünk. Mindig lesznek olyanok, akik ismeretlenül, kockára teszik a saját életüket, ha azzal segíthetnek valakinek. Manchester példát mutatott emberségből. Akármennyire is szörnyű ez a tragédia, a város soha nem fog megtörni, mint ahogy London,Párizs vagy Brüsszel sem. A terrorizmus soha nem fog győzni. adomany-1

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!