Elvesztette rendszerváltás jellegét

rendszervaltas-tuntetes

Abban a szerencsében volt részem, hogy a rendszerváltás évében születtem, így nem tapasztaltam meg soha, milyen is volt egy elnyomó rendszerben élni. Legalábbis sokáig ezt gondoltam, nem hittem volna, hogy mindaz, amiről csak édesanyámtól hallottam, egyszer visszaköszön az én életemben is. De úgy érzem, elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy a korábban mesélt történetek kezdenek a mindennapi valóság részeivé válni.

Mivel nem éltem a rendszerváltás előtti időszakban, így hibás lenne, ha megpróbálnám mélységében összehasonlítani az akkori helyzetet a mostanival. Azonban nehéz nem látni az akkori időszak és a mostani közötti hasonlóságokat. Keleti „nyitás”, a nyugat becsmérlése, ellenségkép kialakítása és még sorolhatnám. A nemzeti propaganda napról napra egyre olajozottabban működik. Az ország elbutítása egy előre kitervelt, szándákos manőver. A cél a gondolkodni képtelen pártkatonák „kinevelése”, majd később a hatalom megszilárdítása.

Gyerekkoromból nem igazán maradtak fenn politikai emlékek, talán érthető módon. El voltunk foglalva a pocsolyában ugrálással, fára mászással. Nem igazán tudtunk róla, mekkora jelentősége is van a politikának, milyen mértékben befolyásolja életünket. Aztán felnőve kezdi az ember megérteni, miért is fontos az, hogy tudjuk, és lehetőleg meg is értsük a politikát. Akkor is, és gondolom most is fura, sőt ciki dolognak számít, ha valaki politikáról beszél a barátaival, vagy egyszerűen felhozza azt egy beszélgetésben. Akkor sem igazán értettem és most sem értem, mi ezzel a probléma.

Már 10-15 évvel ezelőtt is problémás volt a történelem tanítása a középiskolákban. Emlékszem, már tizenévesként sem értettem, miért foglalkozunk hónapokon keresztül Mezopotámia, vagy Egyiptom történelmével. Noha tudtam, ezek is fontosak az alapműveltséghez, mégis fontosabbnak véltem a modern kori történelmet. Hiszen az, amiben ma is élünk, közelebb áll hozzánk, könnyebb és fontosabb megérteni. Emlékszem, érettségi előtt pár héttel sikerült eljutnunk Magyarország 80-as, 90-es évekbeli politikájához. Azonban idő hiányában soha nem volt róla szó. Generációnk talán egyik, ha nem a legfontosabb eseményéről, a rendszerváltásról egy büdös szót nem tanultunk.

Talán már akkor elkezdődött valami, amit még sokan nem vettek, vehettek észre. Minden, amit a rendszerváltásról tudok édesanyámtól, könyvekből, újságokból származik. Az oktatási rendszer, melynek feladata a tudás átadása lenne, már akkor is megkérdőjelezhető volt. Azonban az egyetemek még rendben voltak, legalábbis az akkori megítélésem szerint. Voltak hibák persze, hol nincsenek, de a lehetőségek adottak voltak. Azonban egy hatalmas különbséget még a vak is lát a mostani, valamint közvetlenül a rendszerváltás utáni idők között. Ez a különbség pedig a szabad sajtó.

Nem egyszer, nem kétszer kapta már meg minden újságíró, hogy amit ő végez, az nem munka. Az egy nagy nulla, társadalmilag haszontalan. Munka kizárólag az, amit valaki a két kezével végez. Itt kezdődnek a problémák, amikor sokan azt hiszik, az újságírás nem egy fontos, társadalmilag hasznos munka. Az elmúlt 10 évben hihetetlen mértékben hígult fel az újságíró szakma, alig hagyva valós tehetséggel rendelkező újságírókat. Ez pedig úgy néz ki, sokakat nem zavar. Nem zavar az, ha az újság hasábjain napi rendszerességgel jelennek meg kirekesztő, uszító cikkek. Ez a gondolkodásmód pedig az, amely létrehozza a mostani, politikailag tudatlan szavazóbázist.

Nem emlékszem arra, hogy tudnom kellett régebben, mely újságok, rádiók, tv-csatornák szavait kezeljem bizalmatlanul. Tudom, hogy voltak kétes hírnevű újságok, tv-csatornák, ezt nem is vitatom. Azonban olyan mértékű hazugságáradatot, mely a mostani média sajátja lett, én az életben nem tapasztaltam. A média és velük együtt a sajtó munkatársai önhatalmúlag megmondják, mit gondoljunk. Soha olyan mértékű népbutítás, melyet a Fidesz visz végbe az elmúlt pár évben, nem volt tapasztalható Magyarországon. Aki eddig lebecsülte a média jelentőségét, talán most rájön, miért is tévedett.

Akié a média, azé a hatalom. Az országban élnek több százezren (vagy inkább több millióan) olyanok, akik feltétel nélkül hisznek abban, amit az állami televízió mond nekik. Hisznek a szó legszorosabb értelmében, vakon, vallásos meggyőződéssel hiszik el mindazt a mocskot, amit eléjük tesznek. Ezek az emberek – miután megnézték a napi propaganda adagot a tévében -, kilépve az utcára, óriásplakátokon kapnak újabb hazugságáradatot az arcukba. Hazatérve a falu, város utcáiról a postaládában már ott lapulnak a további hazugságokat hirdető, Orbán Viktor által „személyesen” aláírt levelek, konzultációk. Hazudnak reggel, éjjel, meg este.

Az elmúlt években a propagandagépezet azt tett, amit csak akart. Azt és úgy építenek le, amit és amikor csak akarnak.  Várhatunk az Unió segítségére, ameddig csak akarunk, de ezt ők soha nem fogják megoldani helyettünk. Nekünk kell végre elég tökösnek lennünk ahhoz, hogy azt mondjuk, elég volt. Elég volt a hazugságokból, elég volt az uszításból, elég volt abból, hogy megmondják, mit gondoljunk. Elég volt.adomany-1