Belénk rúgnak, leköpnek, kiröhögnek, aztán diliházba csuknak és megdöglünk

Fotó: Lázár Gergő Fotó: Lázár Gergő

Sokáig töprengtem, megírjam-e az alábbi posztot.

Túl fájdalmas. Túl személyes.

Aztán eszembe jutott a Hét Krajcár.

Ha Móricz időgépre pattanhatna és közöttünk találná magát, bizonyosan blogot írna.

Kiadót nem találna. Ha nem a kormányt dicsőíti, bizony el nem adná az írásait. De akkor is írna, mást nem tehetne.

Megírná A Hét krajcárt? Biztosan.

Annál személyesebb és fájdalmasabb pedig az én történetem sem lehet.

Úgy döntöttem megírom hát. Akkor is megírom, ha a képességeimet eszembe sem jutna Móricz Zsigmond zsenijéhez hasonlítani.

Apám 88 éves múlt. Egy péntek este jött a telefon: elesett. Kórházba került.

100 kilométerre lakom. Induljak?

Hívtam a kórházat. Ne aggódjak – mondták – nincs törés, még zúzódás sincs. Ráérek holnap menni.

Másnap autóba ültem és mentem a kórházba.

Minden létező osztályt végigjártam, apu sehol.

Vissza a betegfelvételre. Hol van?

Hosszas számítógép bámulás, telefonálás. Pszichiátria.

Nem értettem ugyan, miért ott, de indultam a pszichiátriára.

Hatalmas, három szintes épület-monstrum. A bejárat mellett ott a tábla, de épületen belül sehol semmi.

Emberrel nem találkoztam, személyzetnek tűnővel pláne nem.

Megcéloztam az egyik lépcsőt. Az emeletre érve hallottam, hogy valahol, a folyosó végén ordít egy nő.

– Nyeld már le! Rágni se kell! Nyeljél, a francba! – üvöltötte.

Indultam a hang irányába, remélve, valakitől kaphatok útbaigazítást.

Kórteremből jött az ordítás. Egy ápolónő üvöltött. Apámmal.

A két napja még egészséges ember egy műanyag széken ült a kórterem sarkában.

Pelenkában, tompa tekintettel. A fejét sem bírta felemelni.

A szája félig elnyílt, csorgott a nyála és potyogott a mellére a szájába tömött étel.

– Elég! – szólaltam meg a nővér háta mögött.

– Hozzátartozó? – kérdezte elvörösödve. Bólintásom láttán kezdte magyarázni, hogy enni kell a betegnek, de nem akar. Pedig a gyógyszerek miatt kell, ő csak próbálja megetetni. De nehéz már ilyenkor.

– Milyenkor? – néztem rá.

– Amikor a bácsi ennyire demens. – felelte.

– Az ÚR nem demens. Hol az orvos?

Közben körülnéztem a kórteremben. Hat ágy bezsúfolva. Négy férfi, két nő egy kórteremben. Az egyik asszony nyöszörögve ült a mocskos lepedőn és a véres-gennyes kötéseket huzigálta magán. Egy férfi üvöltve sírt. A többi beteg csak bámult maga elé.

Letöröltem apu arcáról a rizseshúst, közben a szemébe néztem. Tűhegynyire szűkült a pupillája. Akadozva próbált valamit mondani. Megértettem.

– Vigyél innen.

– Mennyi nyugtató kapott? – léptem be a nővérszobába, ahol az iménti nő egy másik nővérrel vadul dohányzott.

Ők nem tudják, csak az orvos.

– Hol az orvos?

Ők azt sem tudják.

Közel három órámba került, mire a hatalmas épületben egyedül ügyeletet ellátó doktornőt megtaláltam.

Kedves, segítőkész, agyonhajszolt. Igyekszik, biztosan jó szakember. De százfelé szakadni ő sem tud.

Nézi a papírokat, a számítógépet. Igen, tegnap este hozta be aput a mentő. Sérülést nem találtak, zavartan viselkedett, a betegfelvétel ide utalta, a pszichiátriára.

Valamiért a „Megfigyelő” névre hallgató elfekvőbe került. Talán a kora miatt. Neki már mindegy, gondolhatták.

A nyugtatóra vonatkozó kérdésemet nem értette. Ő csak minimális nyugtatót írt ki neki, hogy aludni tudjon.

Hiszek a doktornőnek. A segédápolóknak nem hiszek. Mert mindkét nő az. Oda már csak ők jutottak. Szombat, egyetlen ügyeletes orvos. Nyugtot akartak. Értem én.

Elviszem innen, közlöm a döntésemet. Beszélgetünk. Apu hamar egy emelettel feljebb kerül. Három ágy, kedves, segítőkész nővérek.

Két hét kórház, megfigyelés, gyógyszer beállítás.

Amikor hazahoztam aput – ma egy hete – még mindig zavart volt kissé.

Ahogy a kórházban nagy mennyiségű nyugtató kezdett kiürülni a szervezetéből, nyugtalanná vált. Ezért mindig kapott egy kicsit, hogy ne zavarja a többi beteget.

Itthon lassan, a doktornővel telefonon tartva a kapcsolatot, csökkentettem a nyugtatót. Majd elhagytam.

Apu feltisztult. Mindenről lehet vele beszélgetni, mindent ért, mindent tud.

Intelligens, jó humorú, idős ember. Az apám.

Csak a megelőző két hétre nem emlékszik. Remélem, soha nem is fog emlékezni.

Iszonyúan dühös vagyok. Még mindig.

Nem az agyonhajszolt orvosra. Nem a két szerencsétlen nőre, akik a semmi pénzért próbálnak megküzdeni ketten ötven beteggel. Talán én sem bírnám. Talán én is gyógyszerrel tömném a beteget, csak egy kis nyugtom legyen végre. Talán önmagamat is nyugtatóval, alkohollal tömném, hogy kibírjam azt, amit nem lehet kibírni.

Hány ilyen kórház, hány ilyen osztály van?

Ez semmi más, mint pénz kérdés. Pénz kell, hogy legyen elég orvos. Pénz, hogy elég ápoló legyen. Pénz, hogy kulturált, emberi körülményeket lehessen teremteni. Pénz, hogy ne az egyetlen, fürdetésre is használt kerekesszékkel kelljen az összes beteget mozgatni. Pénz, hogy ne hatan legyenek egy redvás kórteremben. Pénz, hogy ne a halálosan kimerült ápolóknak kelljen a takarítást is végezni.

Az a pénz kellene, amit stadionokra költenek.  Amiből szobrokat emelnek. Amit ellopnak. Amit öntömjénező reklámokra, plakátokra költenek. Amiből a hatalmukat akarják újra megvásárolni.

Ha Móricz Zsigmond köztünk lehetne, megírná a Hét krajcárt.

Mi olvasnánk és bólogatnánk. Bizony, ilyen időket élünk, így van ez ma, ebben az országban. Talán csak a krajcár szón lepődnénk meg kissé.

Észre sem vennénk, hogy a történet nem 2014-ben, hanem 1908-ban játszódik.

Nem átkozódom. Nem kívánom senkinek, hogy tapasztalja meg, milyen ez. De az apám ott volt, én láttam. Mocsokban, embertelen körülmények között. A többi ötven beteg, aki ott maradt, szintén az én apám. Az én anyám. A testvérem.

Dühös vagyok. Elraboltak ettől az országtól száz évet. Újra a földesurak korába jutottunk, ahol éhezés van, nincstelenség és nyomor. Ahol a gazdag tanulhat, juthat emberhez méltó kórházi ellátáshoz. Abba a korba, amikor a „bolondot” diliházba viszik és várják, mikor hal meg. Abba a korba, amikor sokan nem is jutnak orvosi kezeléshez, mert nincs biztosításuk. Amikor egy rákbeteg önmagát ítéli halálra, hogy ne terhelje a családját a horribilis kórházi számlákkal. Abban a korban élünk, amikor emberekre rázáródnak a lakóhelyük falai, mert nincs pénz buszra, vonatra.

Nagyon, nagyon dühös vagyok.

Móricz Zsigmond is dühös lenne.

Vagy talán csak szomorú.

Nagyon, nagyon szomorú.

A fenti cikket több, mint három évvel ezelőtt írtam. Idén év elején temettük aput.

2017.05.15 

Az Állampolgári Bizottság Az Emberi Jogokért közleményben hozta nyilvánosságra egy sclerosis multiplexben szenvedő férfi esetét. A férfi – a betegségéből adódóan – kerekesszékkel közlekedik, önállóan enni nem tud, gondozóotthonban él. Miután nem tudja teljes egészében koordinálni a mozgását, a kerekesszékkel véletlenül rágurult egy, szintén az otthonban élő lakó lábára, amiből vita alakult ki. Az SM-es beteget beszállították egy kórházba, ott is a pszichiátriai osztályra. A vizsgálat nem állapított meg sem mentális betegséget, sem veszélyeztető magatartást.

Ennek ellenére – ha már ott volt – bent is tartották két hétig. Folyamatosan szedálták, nem ültették ki a kerekesszékébe, hanem mozdulatlanul feküdt, ezért felfekvések alakultak ki. Katétert helyeztek a hólyagjába, holott erre nem volt szükség (de egyszerűbb kicserélni a vizeletes zacskót, mint székbe ültetni és a mosdóba segíteni a beteget). Miután a férfi a kézremegése miatt nem képes önállóan enni, a kórházi kényszerkezelés alatt viszont többnyire csak az éjjeliszekrényére tették az ételt, a többi beteghez érkező látogatók, vagy éppen a szobatársai etették alkalmanként.

Több, mint két hét „gondos ápolás” után visszakerült ugyan az otthonba, de oly mértékben legyengült fizikailag, hogy már nem képes a korábbi életét élni. Soványan, felfekvésekkel teli testtel, fájdalmak közepette fekszik. Az őt ért megaláztatásokért az Állampolgári Bizottság Az Emberi Jogokért szervezet segítségét kérte.

A két eset között eltelt három és fél év. És ha csak ez a két eset lenne, boldog lennék. Ez országos rutin. Nem tegnap óta. Ezerszer írtunk róla, semmi nem történt. Egy barátom édesapja bele is halt egy ilyen kalandba, miután – mert megalázásból semennyi nem elég – elvették a szemüvegét, botját (ez rutin), ő pedig igyekezett őrizni a megmaradt méltóságát és kiment a mosdóba. Elesett, eltört a válla. Nem látták el, vérmérgezést kapott, kínok között halt meg. A feljelentés sehová nem vezetett. Az történt, ami ilyen esetekben többnyire történni szokott. Az orvosok összezártak, védték a bűnösöket. A beteggel szemben védték.

Az idősek, gyerekek, a saját érdekeiket hatékonyan és főleg zajosan képviselni nem tudók ennek vannak kitéve ma, a magyar egészségügyi rendszerben. Az orvostársadalom kussol, a civil társadalom tehetetlen. De szerencsére lesz üveghíd, űrközpont, Paks2, kínai kisvasút. De szerencsére az ország vezetője diktátorok seggét nyalja. De szerencsére naponta tolja a pártpropaganda a sikerjelentéseket, a migránsokat, Soros Györgyöt, a civil szervezetek mocskolását. Igazuk is van! Ha egy országba naponta bele lehet rúgni, mi a francért ne tennék? Belénk rúgnak, leköpnek, kiröhögnek, aztán diliházba csuknak és megdöglünk. Ahogy kell. Ameddig tűrjük.adomany-1