Mikor kezdenek vérezni a ki nem mondott szavak?

Fotó: Lázár Gergő Fotó: Lázár Gergő

Perkátán Horthy szobrot avatnak május 20-án. A szemünk se rebben, nem is hír. Már nem az. Az alábbi cikket 2013 késő őszén írtam. 2013 novemberében ifj. Hegedűs Lóránt Horthy Miklós-mellszobrot avatott a Szabadság téri Hazatérés templomában. Azóta eltelt három és fél év. Hány ilyen szobor van már az országban? Mára természetes lett.

2013. november

Különös nap ez a mai, több szempontból. Kint szürke, reménytelen égből mállik a nyirkos ősz.

Kinyitom a laptopot, hátha történt valami szép, csak én még nem tudok róla.

Nézem a fotókat, zseniális képek. Egyenruhában feszítő férfiak és egy nő. Az arcukon elszánt, dacos kifejezés. Mire szánták el magukat? Kivel dacolnak? Velem? A világgal? A mások másféle gondolkodásával? Nem tudom. Nem értem.

A következő fotón ellentüntetők. Ők is elszántak. Sárga csillagot tűztek a ruhájukra, táblákat emelnek. Rejtő, Karinthy, Hajós Alfréd a táblákon. Tiltakoznak, nem akarják. Rejtő sem akarja, Karinthy sem. Ők is csillagot viselnek, mint a tüntetők. Hatágú, sárga csillagot.

A következő képen nagyon-magyarok. Rossz arcú, gunyoros nézésű, kicsit sem szimpatikus emberek.

Újabb kép a tüntetőkről. A szemükben szomorúság. Nagyon mély bánat.

A templom, az összegyűlt, ünneplőbe öltözött emberekkel.

Lekerül a bemocskolt szűz-fehér lepel. Elégedett közönség és a vezetőjük, a hit szónoka, a közösség pásztora.

Más arcok, a templom előtt. A középpontban egy fiú és egy lány. Szépek. Igazak. Mellükön sárga csillag. Talán a húszas éveik elején járhatnak. Okosak. Nem, nem okosak. Bölcsek. Ennyi idősen képesek arra, amire sokunk, sok évtizeddel a háta mögött sem. Tudják, mi a tét, vagy csak érzik, de nem akarják. Ők sem és nagyon sokan nem. Nem akarják annak az embernek a szobrát, aki ezt a levelet írta.

„Ami a zsidókérdést illeti, én egész életemben antiszemita voltam, zsidókkal sohasem érintkeztem. Tűrhetetlennek tartottam, hogy itt Magyarországon minden-minden gyár, bank, vagyon, üzlet, színház, újság, kereskedelem stb. zsidókezekben legyen, és hogy a magyar tükörképe – kivált külföldön – a zsidó. Azonban, minthogy a kormányzat egyik legfontosabb feladatának az életstandard emelését tartom, tehát gazdagodnunk kell, lehetetlen a zsidókat, kiknek minden a kezükben volt, egy-két év leforgása alatt kikapcsolni, és hozzá nem értő, leginkább értéktelen, nagyszájú elemekkel helyettesíteni, mert tönkre megyünk. Ehhez legalább egy emberöltő kell. Én hirdettem talán először hangosan az antiszemitizmust, azonban nem nézhetek nyugodtan embertelenségeket, szadista, oktalan megaláztatásokat, mikor még szükségünk van rájuk.” (Horthy Miklós levele gróf Teleki Pálhoz, 1940. október 14-én)

Hol van a határa a mások máshogy gondolkodása iránti toleranciának? Hol van az a pont, amikor már nem a vélemény, a gondolkodás szabadsága, hanem jogos önvédelem a tét? Mikor érkezik el az a pillanat, amikor azt mondjuk: Nem! Ezt már NEM! Mikor jön el az a küszöb, amelyen átlépni nem akarunk? Ahol megállunk és azt mondjuk másoknak is: Állj meg!

Nem emlékszem hol hallottam, vagy olvastam talán. Valahol – nem ebben az országban, egy másikban – valaki úgy döntött, „retro” üzletet nyit. Egy lakóövezetben, családi házas környéken. Berendezte az üzletet. Lehet ott  majd kapni SS egyenruhát, rohamsisakot, horogkeresztes karszalagot. A lakók kérték, ne tegye! Demokrácia van, azt csinálok, amit akarok! – volt a válasz. Mentek panaszra a hivatalba, rendőrségre. Eredménytelenül, mert demokrácia van. A lakók tudomásul vették és várták az üzlet nyitásának napját. A tulajdonos reggel nem nyithatta meg az új üzletét, mert a kirakat betörve, a fal feliratokkal csúfítva. A kiérkező rendőrnek sok dolga nem volt. A legközelebbi szomszéd elé állt. – Én voltam! – mondta. Tudomásul vette a büntetést, fizette a kárt. Két nap múlva új kirakat üvegén csillant a reggeli napfény. Új, bezúzott kirakaton. – Én voltam! – mondta a következő szomszéd.

A bolt tulajdonosa három hétig dacolt a közösséggel, de az üzletét nem tudta megnyitni. Mindig volt valaki az utcában, aki bezúzta az üveget. Mindig a soron következő. Végül megszűnt a „retro” üzlet, amely soha ki sem nyithatott.

Amikor az egyház hallgat, amikor a jog, a hatalom tehetetlen – vagy tétlen – mit lehet tenni?

Meddig demokrácia, honnan önkény? Meddig szólásszabadság, mikor kezdenek vérezni a kimondott, leírt, vagy ki nem mondott, le nem írt szavak?

Mi történik, ha már nem lesz szükség ránk sem? Rám, a szüleimre, a te gyerekeidre? Mi történik akkor? Mi lesz, ha nem lesz szükség a zsidókra, cigányokra, homoszexuálisokra, sérültekre, értelmiségiekre, művészekre, másként gondolkodókra?

Hová vezet ez? Meddig? Elfordítjuk a fejünket, az egyszerű. Ezt tettük, amikor az első ilyen szobor avatása megtörtént. Amikor József Attilát, Károlyit száműzték a közterekről. Hallgatunk, amikor tudottan antiszemita írók, költők üdvözülnek. Hallgatunk, mert majd…

El fog múlni? Magától? A kicsi kis emberke, vicces bajusszal. Á, csak ágál, bolond szegény! Alig vannak néhányan, nem kell foglalkozni vele.

Hány millió élettel fizettünk?

Ameddig otthon, a nappaliban anyu és apu házi oltárt állít Horthynak, az ő dolga.

Amikor ez nyilvánosan, városról városra haladva, immár az egyház és a kormány tudtával és jóváhagyásával történik, az én dolgom. És a te dolgod. Mindannyiunk dolga. Nem fog magától elmúlni, a dolgok természete nem ilyen. Ha az egyház hallgat, ha a kormány néma, nekünk kell üvöltenünk, hogy nem engedjük. Soha többé nem engedjük.adomany-1