Nem a genny és a vér a baj, hanem az ordenáré hazudozás

Fotó: josemdelaa Fotó: josemdelaa

Áder János tegnap megint letette a hűségesküt Orbán Viktornak. Volt olyan karakán, hogy nem a saját eddigi horgászatairól mesélgetett a beszédében, pedig ezt tervezte, hanem elképesztően keményen beszólt mindenkinek, hogy ezt már mégse kellene. Eldurvultunk, a közbeszéd, a politikai kommunikáció, a média. Pfúj. Pedig lehet választékosan, cizelláltan is szidni egymást. És majd ez az eldurvult közbeszéd fogja lerombolni mindazt, amit soha senki fel sem épített.

Beszélgetnek a többé, vagy kevésbé olvasott sajtó képviselői a stúdióban és közös erővel megállapítják, hogy bizony-bizony ez már mégiscsak szörnyűség, micsoda szavakat használnak egyesek, kettesek és hármasok.

A közös pont tehát megvan, Áder János a megaszondást követően védheti tovább a perui békákat két horgászás között, az újságírás választékos modorú lovagjai pedig írhatják tovább a fontos, de kevesekhez eljutó cikkeiket.

A stílusviták árnyékában elfelejtődik néhány dolog. Szerintem. Először is az, hogy a megszokott stílusú újságírás lehet nagyon korrekt és objektív, de a diplomatikusan megfogalmazott, visszafogott mondatokkal körülírt lényeg nem fog eljutni az olvasókhoz. Akikhez mégis, azok nagyon kevesen vannak és maguktól is tisztában vannak azokkal a dolgokkal, amit olvasnak. A túlnyomó többség, akikhez el kellene jutnia a kormánytól független sajtónak, nem beszéli a virágnyelvet.

Nem azért, mert hülye, hanem azért, mert halálosan fáradt, halálosan túlterhelt és halálosan eltompult. Azért, mert évtizedek óta az ő bőrére megy a játék, évtizedek óta ő dolgozza ki a belét azért, hogy a végén belőle csináljon a hatalom, a politika és a média bazári majmot, miközben az ő pénzére, idejére, szavazatára ácsingóznak.

Azért, mert az olvasó, akit meg kellene szólítani, hajnalban kel, rohan a gyerekkel az oviba, iskolába, lehúzza a napi 10 óra kőkemény melót a napi 8 órás minimálbérért, naponta ötvenkétszer visszanyeli az epét, elviseli, hogy a huszonéves frissensült nyikhaj takony, akit éppen főnöknek neveztek ki, úgy beszéljen vele, mint akit a seggéből húzott ki az imént, aztán rohan a gyerekért, bevásárol, miközben vadul számolgat, hogy mi fér bele aznap és elrángatja a tágranyílt szemű kölykét a halomban illatozó primőr eper mellől, majd néhány perc múlva dacosan visszafordul és vesz 10 deka gyümölcsöt, mert az ő gyerekének is jár, aztán arra gondol, hogy van még egy kis maradék körömlakk a fürdőszobai szekrényben, ha bekeni vele a megpattant szemnél a harisnyát, akkor nem fut tovább a szem, tudja még azt hordani egy darabig.

Az olvasó, akihez el kellene jutni nem ostoba, hanem kimerült. Belefáradt a napi sakkozásba a számlákkal, a dühbe, hogy csak a létfenntartást tudja biztosítani, többet nem. Ő az, aki három éven át gyűjtögeti a pénzt egy új hűtőre, addig is naponta cseréli a rosszul csukódó hűtőajtó réseibe tömködött rongyot, hogy meg ne romoljon az akciósan vásárolt olcsó hús, amit vasárnap akar elkészíteni és imádkozik, hogy még ezt a nyarat bírja ki valahogy. Neki nem korrupció Mészáros Lőrinc gazdagodása, nem felháborító Rogán helikopterezése, a Vajna família luxusélete, hanem az a jelenkori Dallas. Nem valóság, hanem fikció.

Ehhez az olvasóhoz kell eljutni abban a húsz percben, amikor már átnézte a gyerek leckéjét, kiteregetett, megjavította a konyhai mosogatót, hazaért a második műszakból, kiszámolta, hogy fizetésig mennyi jut élelmiszerre, megnézte, hogy melyik boltban akciós a mosópor és még nem ájult el a kimerültségtől. És neki nincs már ereje megfejteni a hosszas politikai elemzéseket, nincs energiája kibogozni a virágnyelven íródott, minden értelemben véve korrekt, ám az ő mindennapjai peremére sodródott elmélkedéseket.

Akikről idáig beszéltem, azok nem a társadalom perifériáján kapaszkodó, mélynyomorban élők, hanem a középosztály, vagy ami nálunk annak számít. Ők a többség, ők azok, akiket el kellene érni és akiknek el kellene magyarázni, hogy mozdulniuk kell, hogy rajtuk múlik és azzal, hogy kivonulnak a politikából, hogy megpróbálnak úgy tenni, mintha nem rajtuk múlna, konzerválják a bajokat. Nekik kellene elmagyarázni, velük kellene elhitetni, hogy rajtuk múlik, ki lesz a polgármester és milyen lesz a településük jövője, és ők döntik el, hogy ki fogja vezetni az országot és milyen irányba. Nem azt kell nekik megmondani, hogy kire szavazzanak, mit válasszanak. Csak arról kell meggyőzni őket – de arról feltétlenül -, hogy szavazzanak és válasszanak.

Nem a nagyon szűk felső réteg fogja eldönteni a választást és nem is azok, akik naponta néznek szembe az éhezéssel. Nem is az értelmiségi elit. A halálosan fáradt, csapágyasra hajtott, rommá adóztatott, hülyének nézett, egy legyintéssel semmibe vett, a politikából kiszorított, hazugságokkal tömött emberek fogják eldönteni. Akár úgy, hogy nem mennek el szavazni.

Hozzájuk kell eljutni és ha hozzájuk taknyon és véren vezet az út, akkor úgy kell eljutni. Nekik kell elmondani, hogy rajtuk múlik és ne higgyenek senkinek, aki mást mond. Velük kell elhitetni, hogy igenis van beleszólásuk, igenis van erejük és van bátorságuk, csak a napi taposómalomban nem vették észre.

És tök mindegy, hogy kire szavaznak, de szavazzanak, döntsenek, szóljanak bele. Ha a Fideszt akarják, szavazzanak arra, de ez akkor legyen az ő akaratuk, az ő döntésük, ne a beleszarok mindenbe pusztító átka. Azt gondolom, a sajtónak jelenleg ez lenne a dolga és azt is gondolom, hogy nem az olvasó fog alkalmazkodni. A kormánypropaganda gépezete ezt már régen felismerte. Ideje lenne eszmélni a többieknek is, a csipkekesztyűben előadott, totálisan öncélú heti szellemi maszturbáció helyett.adomany-1