Olvasói levél: De anya, te mondtad, hogy hagyjuk itt ezt az országot…

Illusztráció: rednotebluenote.com Illusztráció: rednotebluenote.com

Köszönöm, Szalonna, fennhangon tán másodszor, magamban ezredszer…

Az előbb vágtam a falhoz a telefonomat. Nem drága jószág, háromezer forintos Samsung, de azután összeszedtem a darabkáit, mert mi van, ha éppen mostanában telefonálnak?

Hogy meghallgatják a középső lányomat a munkahelyemen és esetleg lesz munkája.

Vagy felhív a legnagyobb lányom, aki most fog diplomázni, hogy mikor kíserjem el a gipszelésre.

Vagy a legkisebb, hogy mégis menjek el a ballagására. Havi 30.000 forint tartásdíjat fizetek utána, mióta ön- és közveszélyes viselkdése miatt 3 éve átadtam az apjának a nevelését…

De persze nem ő hív fel, hanem a különböző telefontársaságok, közművek (a bank írni szokott), hogy elmaradt a befizetéssel, ha azóta megtette, tekintse hívásunkat, levelünket tárgytalannak. Persze, megteszem, legfeljebb nem váltom ki az össszes gyógyszert, nem kellett volna megint könyveket vásárolnom, de muszáj, mert ők az egyedüli vigaszaim.

Már minden zaciban, kölcsön, hitelbe mentem el az ismerős fodrászhoz, kozmetikushoz, több hét után, mert ha ezt is feladom, magamat is feladom, mert reggelente meg fel perc alatt smink, mert hinni akarok a lehetetlenben, hogy valahol, valaki… hogy vége a magánynak, a félelemnek…

Összeszedtem a telefonom darabkáit, most újra működik, de a középső lányom nem hív vissza. Igaza van, mert vele üvöltöttem, vele, aki tényleg próbál törődni velem, csak hát messze lakik, vidéken, de azért még minden nap beszélünk, a húga csak akkor hív, ha akar valamit, a nővére… ő is, csak ügyesebben adja elő, de én mégis a középsőnél vágtam a falhoz a telefont, mert azt mondta, hogy nem vagyok igazságos a fiammal.

A fiammal, az elsőszülöttemmel a négy közül, akire még ő is féltékeny, annyira szoros a kapcsolatunk, aki rám hasonlít, kívül-belül, akivel egy húron pendülünk, s akivel mindig együtt néztük a vihart. A fiam, akit mosolyogva engedtem el a Föld másik felére, tényleg, maximum háromszor sírtam, ha skype-olunk mindig mosolygok. Karácsonykor nagyon nehéz volt, dehát mindig az. 1 év, azt hittem, nem bírom ki, de már alig fél év, el akar még menni pár helyre, azt mondta. Mondtam, hogy jó, csak ne ennyi időre, és már csak Európában, hogy meglátogathassalak és Te is haza tudj jönni. Most beszéltünk, azt mondta, szeret kint lenni, Kínában, még egy évig maradna, de a születésnapomon meglátogat majd…

Ezúttal én köszöntem el, a középső lányom pedig megkérdezte, mikor hívott, hogy mi bajom, elmondtam, a lányom azt mondta: dehát anya, te mondtad, hogy hagyjuk itt ezt az országot, és akkor én a falhoz vágtam a telefont. Azután elolvastam azt az írást.

Én az unokákat sem várom meg, én már élni sem akarok, de úgyis fogok, egyedül, értelmetlenül, és azt az írást… azt köszönöm.

Egy névtelenséget kérő anya

adomany-1