Ezzel hamarosan az egész országnak el kell számolnia

Kép: White77 Kép: White77

Lopni ocsmány dolog. Korruptnak lenni szemétség. Hazudni aljas dolog. Egy országot kifosztani geciség. Az ország jövőjét elvenni, az oktatást szétverni több ezeknél. Hazaárulás. Jóvátehetetlen bűn. Levelet hozott a posta. A drótposta. Egy pedagógus – lényegében – vitairatát a közoktatás szétveréséről szóló dühöngésemre. Ez volt a kérdéses cikk:

Hogy Sajátláb Svájcban tanulhasson, a te kölyköd meg trágyát lapátoljon élete végéig Mészáros földbirtokán

A válaszlevél pontokba szedve érvel, szám szerint hat pontban. Miután a magam részéről mindennél fontosabbnak érzem az oktatás kérdését, részeire szedem a levelet és egyenként megpróbálom megindokolni, miért írtam azt, amit. A levél így kezdődik:

Kedves Dühöngő! Olvastam a cikket az oktatásról… hmmm… sajátos… vagy »nagyon európai« – ahogy Hollywoodban mondják, ha nem akarnak udvariatlant mondani egy bemutatón… Ok sok az igazságtartalma.. ez tény.. de!!!  én 30 éve dolgozom a közoktatásban… lehet a törvényjavaslatban NEM azt kéne kifogásolni, amit leírtál…Nézzünk tényeket: (…)

3. nem jut el… ide, oda, amoda… ez bocs de egxszerre gyerek, szülő és pedagógus függő… mint mondtam, én egy falusi iskolában tanítok. A mi gyerekeinket – amelyik odavaló – felveszik a gimibe.. és utána a fősulira, egyetemre is. DE!!!!! és nézzétek meg ezt az oldalát is!!! sajna volt egy időszak, mikor azt tolták, mindenki főiskolára!!! és jöttek a pluszpontok… mert hátrányos helyzetű stb… bocs aki NEM tanul az elit oktatásban sem fog.. aki igen, az a falusi iskolában is fog. és látom,.nem mindenki alkalmas akit felvesznek.. bocs de mit akar az felsőoktatásban, aki nem tud 3 oldalt megfogalmazni? vagy 4-5 év alatt nyelvvizsgázni… bocsi. (Példa: tavaly ballagott osztály.. 26 fő, 10-en papirosak.. integrált oktatás.. és, súgva mondom, nagyon szakmai alapon: simán kb 4-et még paíroztathattunk volna… ehhez képest: az egyik – tényleg zseniális – kislány a szegedi Radnótiban a végső felvételi listán benne volt az első 3 tanulóban… most mesélik, sni-s gyerekem 5- ösre szintvizsgázott a szakmunkásban… és igen, a legbutusabb is letette a szintvizsgáját… pedig KICSI FALUSI ISKOLA VAGYUNK – DE LEHET, GYEREKKÖZPONTÚBB, MINT AZ ELIT… mert engem este 9-kor is fel lehet hívni.. a kollégákat is.. és igen, mindent megoldunk… és ha kell, az of megy a gyerekkel iskolát látogatni… de igenis foglalkozunk a gyerekekkel.”

Nem igazán szoktam a magánéletemről mesélni, de most kivételt teszek. Talán sokkal érthetőbb személyes példán keresztül elmagyarázni, miért vagyok végtelenül dühös attól, ami az oktatásban történik. És nem, ez nem csupán szakmai kérdés, nem az oktatási szféra belügye, nem a pedagógusok magánügye. Egyformán tartozik mindenkire és egyformán joga van mindenkinek beleszólni. Jöjjön akkor a magánéletem. Ez a cikk hosszabb lesz a szokottnál, bár igyekszem a lényegre szorítkozni.

Falun születtem, falun éltem 14 éves koromig. Falusi iskolában tanultam meg írni-olvasni, a fantasztikus magyartanáromnak köszönhetően kaptam rá az olvasás szeretetére. Azokról az évekről beszélek, amikor Orbán Viktornak még köze nem volt az oktatáshoz, legfeljebb annyiban, hogy ő is iskolába járt éppen.

Tehát megtanultam írni-olvasni-számolni, majd jött a felső tagozat. És akkor is pedagógushiány volt és akkor is lehetett képesítés nélkül tanítani. Az iskola igazgatójának húga éppen alkalmasnak tűnt arra, hogy kémiát oktasson. Igaz ugyan, hogy halovány fogalma nem volt a tárgyról, de minden másban nagyon tehetséges volt. Miután ő tartotta a technika-kézimunka című órákat is, büszkén jelenthetem, hogy a mai napig tudok sarabolni (ez egy kapálási módszer), valamint bármit meg tudok varrni pelenkaöltéssel. A kémiáról lövésem sincs.

Amikor gimnáziumba kerültem a városban (hamar leszoktam róla, hogy minden szembejövőnek köszönjek), a gimi négy éve azzal telt, hogy igyekeztem nem megbukni kémiából. Ötvenszer annyit kellett tanulnom, mint a többieknek, kínszenvedés volt minden napja a gimnáziumi éveimnek. Pedig humán gimibe jártam, a kémiatanárom mindent megtett, de belátta, hogy a legelemibb alapok hiányoznak. A kegyelem taknyán csúsztam át minden évben. Megalázó volt, gyötrelmes volt. És nem a szorgalmamon múlott, nem rajtam múlott.

Ezzel nem az a baj, hogy nem lettem kémikus. Hanem ez, hogy senki más sem lett abból az osztályból. Az a baj, hogy a tantárgyak összefüggnek egymással, a kémia a fizikával, a fizika a matematikával, a biológiával. Az akkori 34 fős osztályból összesen nyolcan szereztünk érettségit (akkor még csak gimnáziumban lehetett) és mindössze ketten tanultunk tovább. 34 gyerekből végül kettő jutott el a felsőoktatásig. És nem hinném, hogy hülyéket sodort össze a szél és azt sem hinném, hogy a lustaság, vagy a szülők nemtörődömsége volt az ok. Az iskolaigazgató képzetlen húga volt az ok.

A gyerekeim már városi iskolába jártak, képzett pedagógusok oktatták őket. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy ameddig az én szüleim nem válogathattak a falu egyetlen iskolájából, én válogathattam a város rengeteg iskolája között. Az általánossal nem is volt baj, de gimiben már visszaköszönt az én kémiatanárom szelleme. Az egyik gyerek biológia-kémia szakos gimnáziumba járt. Az első év végén a kémiatanár váratlanul nyugdíjba ment, helyette egy másik pedagógus kapta meg az osztályt. Kémia szakos tanár volt, csakhogy nem egyetemi, hanem főiskolai végzettséggel. Általános iskolában taníthatott volna kémiát, gimnáziumban nem. Főleg szakos osztályban nem.

Különtanár (közben derült ki, hogy a gimis kémiatanár ugyanahhoz a tanárhoz jár, mert tanítás mellett igyekszik megszerezni az egyetemi diplomát) egy zsák pénzért. Szerencsére meg tudtam fizetni. Én meg tudtam, de mi van azokkal a szülőkkel, akik nem tudták? Középiskolában már csak pénz kérdése, hogy korrigálni lehessen az oktatás hiányosságait. De nincs annyi pénz, amivel pótolni lehetne az alapokat. Amit a gyerek nem tanult meg általános iskolában, azt nagyon nehezen, rengeteg munkával és csak kis részben tudja később pótolni. Vagy semennyire, semmikor.

Valóban nem kell mindenkinek diplomát szereznie, de az nem dőlhet el már az általános iskolában és főleg nem múlhat azon, hogy milyen tanárt fogott ki a gyerek. Valóban múljon a szorgalmán, a tehetségén, ne pedig azon, hová született. És akár tovább tanul, akár nem; minden gyermek kapja meg azt az alapvető tudást, ami utat nyit számára a szellemi, kulturális igényesség irányába. Bármi lesz is később a szakmája.

És lehet bármennyire elhivatott egy tanár, ha nincs meg a szakmai tudása, akkor ő legfeljebb jószándékú gyerekcsősz. Sajnos az is igaz, hogy hiába van meg a szakmai végzettsége, ha pocsék tanár, a végeredmény ugyanez. De ez ellen a szakma, belülről tud(na) tenni valamit, a felülről jövő szándékos rombolás ellen azonban a társadalomnak kell fellépnie.

Mert sokszor nem a gyereken és nem a szülőn múlik. Én vita nélkül elhiszem, hogy a levélíró iskolájában minden rendben van, de sajnos sok iskolában – és a választási lehetőség hiányában itt a falusi iskolába járók kitettebbek – ez már évtizedekkel ezelőtt sem volt így. Mindennél fontosabb lett volna és lenne most is az, hogy a kormány minden létező módon (anyagi források megteremtésével, a pedagóguspálya vonzóvá tételével, a tanári pályára készülők nagyon szigorú szűrésével, a tanszabadság megalapozásával, ösztöndíjprogramokkal, minden szükséges feltétel biztosításával, a legmagasabb szintű szakmai munkával) erősítse az oktatást.

A pedagógusokkal szembeni követelmények enyhítése nem ebbe az irányba visz. És igaz, hogy aki nem tanul az iskolában, az nem fog az elitiskolában és nem fog a felsőoktatásban sem tanulni. De aki a lehetőséget sem kapja meg az általános iskolában, hogy megfelelő tudást szerezzen, az semennyi szorgalommal nem tudja ezt pótolni.

Az érthetőség kedvéért: nem a pedagógusokat, nem az iskolákat és főleg nem a falusi iskolákat szándékozom lebecsülni, vagy ekézni. Nagyon fontos, hogy gyerekközpontú, barátságos, a szülőkkel együttműködő legyen az iskola, de mindez nem pótolhatja a szakmai tudást, hanem kiegészíti azt. És sajnos az elhivatottság – a hozzáértésen túl – nem pótolhatja a hiányzó eszközöket, a jó tankönyveket, a folyamatos fejlődés lehetőségét és még nagyon sok olyan dolgot sem, ami az oktatás színvonalát emelni tudná.

Egy gyerek egész további élete dől el néhány év alatt. És annak az egy gyereknek a jövője egyben az egész ország jövője is. Az a lehetőség, amit az az egy gyerek nem kap meg, az egész országnak nagyon fog hiányozni hamarosan. Ez nem vicc, nem játék, nem marginális kérdés, nem szakmai belügy, nem politikai hadszíntér. Ezzel hamarosan az egész országnak el kell számolnia.adomany-1