Értem én, hogy kell a meló és még mindig kényelmesebb egy székben ülve segget nyalni, mint szenet lapátolni

prop

Semmilyen rendszer – legyen az egy kereskedelmi hálózat, legyen politikai-, vagy legyen bűnszervezet – nem működhet az őt kiszolgálók hada nélkül. Ha kereskedelmi hálózatról beszélünk, az piaci alapon működik. Van egy vásárlói igény – kiflire, mosószerre, hűtőszekrényre, bármire – vannak akik előállítják a terméket, mások árusítják. Számtalan ember munkát kap egy ilyen rendszerben, a vásárló pedig eldönti, hogy mire, kinek, mely áruért adja a pénzét.

A politikai szervezetek ennél összetettebb rendszerek. Optimális esetben azonban ott is van – nagyon leegyszerűsítve – egyfajta kínálati és egyfajta keresleti piac. A vásárló pedig eldöntheti, hogy melyik árura vevő. Az ország vezetőinek az a feladatuk, hogy összehangolják a dolgokat, hogy a különféle politikai irányultságokat egy működő egésszé alakítva tiszteletben tartsák a polgárok akaratát. Minden polgárét. Azét is, aki nem a legnagyobb és legerősebb pártot támogatja. Ezt hívjuk demokráciának.

Ha egy politikai párt visszaél a hatalmával, ha el akar nyomni minden más akaratot és hangot, azt diktatúrának nevezzük. Ha ráadásul ez a párt becstelen módon, hazug propagandával, félelemkeltéssel, lejáratással tapossa el a mások akaratát, mégpedig anyagi haszonszerzés céljából, azt bűnszervezetnek nevezzük.

Mindez nem működhetne azok nélkül a jelentéktelen, lecserélhető, de mégis fontos alkatrészek nélkül, amelyek mozgásban tartják a rendszert. És egy ponton túl már az is mindegy, hogy a megélhetésért, a biztonságért, parancsra, vagy miért kezdi valaki bontani a demokratikus jogállamot, a többpártrendszert, a polgári demokrácia intézményeit. Ha ilyesmi történik egy országban, abban mindenkinek megvan a maga szerepe és megvan a maga bűne. A legkisebb faluban tanító pedagógusnak éppen úgy, mint a minisztériumok dolgozóinak, a rendőrségnek, ügyészségnek, bíróságnak, minisztereknek és a média kétkezi marokszedőinek.

De ameddig egy pedagógus politikai felelőssége és kártétele nehezen mérhető fel, a média szereplőinek működése jól látható és jól értékelhető. A sajtó feladata soha nem egy politikai rendszer támogatása. A kimondottan közpénzből működő portálok ezért nem nevezhetőek sajtónak az én véleményem szerint, az ott dolgozók nem újságírók. Már csak azért sem, mert a nyilvánvaló elköteleződésük ellenére is lehetnének objektívek, vagy legalább igyekezhetnének érvekkel és tényekkel alátámasztani a mondandójukat. Ilyesmit azonban nem tesznek.

Talán helyenként humorosnak szánt szarkeveréseik köszönő viszonyban nincsenek semmivel, ami a tájékoztatás tárgykörébe tartozna. A cinikus, lejárató, gúnyos és többnyire minden alapot nélkülöző állítások sora nem újságírás. Publicisztika talán, de annak csak a megfelelő helyen van létjogosultsága akár egy önmagát hírportálnak nevező képződményen belül is. Nem fogom most ide idézni azokat a förmedvényeket, amelyeket akár a CEU-ügy kapcsán, akár a tüntetéseken résztvevő fiatalok mocskolása tárgykörében, akár most, Gulyás Mártonék tárgyalása és ítélete okán elkövettek.

Egyetlen érv, cáfolat, tény sincs sehol. Csak gúny és a cél érdekében alkalmazott csúsztatások ferdítések és ordas nagy hazugságok. Egyetlen kormánypropagandát szolgáló portálon sem olvastam arról, hogy miért is lenne jogos Gulyás Márton ítélete, miért káros, vagy veszélyes a társadalomra az, amit Márton csinált. Ezzel szemben:

„Gulyás Márton demokrata-főmártír, miután szembesítették a vádakkal, egy lánglelkű forradalmárhoz méltó védőbeszéddel állt elő.
Gulyás főmártír azzal kezdte, hogy most nehéz neki beszélnie, mert az elmúlt napokban rosszul aludt, alig evett. Mivel kedvenc nyuszifüles szundipárnácskáját édesanyja többszöri felszólításra sem hozta be, a kért személyre szabott vegán menüjébe meg tettek paradicsomot is, ami köztudomásúlag gyümölcs, így ő azt nem eheti meg”. (PestiSrácok)

„Szinte már hiányoltam Gulyás Márton sztárprovokátort a napok óta tartó CEU-fesztiválról, mikor hétfőn este »végre« felbukkant sudár alakja a szabadságharc aznapi helyszínén, a Sándor-palota előtti placcon. Megjelenése lelkesítőn hatott a konyulni látszó forradalmárokra, a harcosok várakozón, ájult tisztelettel lesték, ezúttal milyen kunszttal áll majd elő az anarchiabajnok”. (Magyar Idők)

Lehetne folytatni, de nem érdemes. Ahogy lehetne beszélni arról is, hogy miként torzít ez a gépezet akkor, amikor a soktízezer ember tiltakozásából annyit tálalnak a híveknek: szemét maradt az utcán a csürhe után.

Értem én, hogy kell a meló és még mindig kényelmesebb egy székben ülve segget nyalni, mint szenet lapátolni. Biztosan sokkal kényelmesebb, mint hónapról hónapra lesni a számlát, hogy vajon összejön-e a működéshez szükséges összeg a következő hónapra az adományokból. Azt is értem, hogy az ilyen figurák nem néznek tükörbe. Azonban a politikai rendszerek jönnek-mennek. Gulyás Márton segítségével, vagy attól függetlenül is. Mi történik, ha változik a most nyalt hátsó? Semmi? Ezek maradnak a helyükön, simán váltanak és onnantól azokat fogják köpködni, akiket előtte szolgáltak? És mi ezt természetes módon elfogadjuk?

Nem kellene. Pontosan az ilyen, minden rendszerből hasznot húzó, mindig időben váltó figuráktól rohad meg minden, mert viszik magukkal a fertőzést, bárhol vannak is. Tudomásul kellene venni, hogy az ilyen alkalmazkodóművészek legalább annyira kártékonyak és legalább annyira fontos elemei a diktatúráknak, mint a rivaldafényben álló politikusok. Ha egyszer eljön az ideje a takarításnak, nem szabad az ágy alatt felhalmozott mocskot, a sötét zugokban bujkáló kártevőket sem figyelmen kívül hagyni, mert megint előmásznak és megint összekoszolnak mindent.adomany-1