Egy fehér tulipán margójára

tulipan

Kész a kávéd? Bekuporodtál a fotelbe? Kezdődhet az esti mese? Idekuporodok melléd a karfára, és már kezdem is… De a mai fájdalmas mese lesz…

Egyszer már írtam, fekete, feketeruhás történetet. Mert gyászként viselt szín a fekete, elsiratása annak, ami lehetne. És végül fekete gyásza saját tehetetlenségünknek is…

Csak most fehér a történet. Fehér, mint a véletlenül eltaposott fehér tulipánok. Virágokra taposni… Igen, megesik néha. Véletlenül. De emberekre? Akarattal? Nem, azt nem lehet. Mindenki jól tudja, miről beszélek. Akkor is, ha homokba dugja a fejét. Ha nem akar látni, hallani, érteni.

Vannak, akik előlépnek. Szeretem őket. Emlékeztetnek arra az önmagamra, aki nem hagyja magát. Hány éve már, mintha egy másik életemben lett volna… hová lett az a nagyszájú kicsi lány? Hol vesztettem el, és főleg miért? Mi tart még itt, a való életemben, mikor ott kellene lennem nekem is…

A másik, elképzelt életemben talán nem én mennék a legelől, nem engem érne az első szitokszó, de én állnék minden első mögött. Ha hátralépne, erősebben fognám a kezét, nem engednénk egymást feladni, legyűrni, elhallgattatni… Abban az életemben összekapaszkodnánk, minden bezárható iskoláért, kirúgható emberért, kivágható fáért… Az elképzelt életemben újra fájna minden igaztalan, felkapnám a fejem, ordítanék, sikítva toporzékolnék, mint a kislány, aki valaha voltam. Nem hagynám, nem legyinteném el a kétséget, nem bólogatnék, nem hallgatnék.

A való életben itt ülök, alattam régi kis fotel, kihűlt a kávém, kihűltem én is…

Lehet, hogy ez nem is én vagyok, hanem te?  Én ott vagyok a másik életben, küzdök, ordítok vagy írok, teszek valamit magunkért… és talán tenned kellene neked is…? Mozdulni végre?

Huszár Ágnes

adomany-1