Már rég nem kormányozni akarják az országot, hanem birtokba venni

Jordán Tamás színművész, a Weöres Sándor Színház alapító igazgatója a színpadon fiatalabb kollégájával és barátjával, Alföldi Róberttel (Fotó: MTI/Kallos Bea) Jordán Tamás színművész, a Weöres Sándor Színház alapító igazgatója a színpadon fiatalabb kollégájával és barátjával, Alföldi Róberttel (Fotó: MTI/Kallos Bea)

Nem kapcsolódik semmihez, de mielőtt a ma esti cikk témájára rátérnék innen is üdvözlöm azt a nyájas olvasót, aki egy minapi írásunkkal kapcsolatban helyezett kilátásba retorziókat ezzel az üzenettel: ha mégegyszer parasztok lesztek megvonom a havi támogatásomat, ami nem sok, de van. Ez úton szeretném felhívni a figyelmét arra, amit nem oly régen már világosan elmondtunk, de ezek szerint süket fülekre (is) talált. Tartsa meg a pénzét egészen nyugodtan, ha az az érzése, hogy ez egy olyan felület, ahol a saját véleményét vásárolhatja meg. Ő vagy bárki más. Bármilyen hihetetlen, itt kizárólag a lelkiismeretünk megrendelésére írunk, és ez a jövőben sem fog változni. A parasztozás általában magyarázatra szorul, tehát érvek hiányában legalábbis szánalmas. Zárójel bezárva.

Olvasom, hogy több szerkesztőség megszerezte a vízfejű, totálisan inkompetens, és minden bizonnyal a legnagyobb károkozás mellett működő, Balog-féle emberi erőforrásról elnevezett, de az általában vett emberi erőforrás ellenében pusztító minisztérium korszakalkotó tervezetét, amely módosítja az előadó-művészeti intézmények (micsoda meglepetés, színházak) működéséről szóló törvényt.

Miért kell futólépésben módosítani az egyebek mellett a színházigazatók kinevezését is szabályozó törvényt? Hát mert Szombathelyen kiderült, hogy nem oly egyszerű és magától értetődő lojális pártkatonát kinevezni a Weöres Sándor Színház élére, pedig amennyire lehetett, a fideszes önkormányzat mindent megtett ennek érdekében, annak rendje és módja szerint törölve bele a trágyaleves gumicsizmáját Jordán Tamásba.

Hogy a jövőre nézve ilyen szarságokkal ne kelljen foglalkozni, és ilyen kellemetlenségek ne álljanak az útjába annak, hogy kivétel nélkül minden színház élére narancsba borult agyú, lehetőleg semmihez, de a színházhoz biztosan nem értő pártkáderek kerüljenek, rögtön egy A meg egy B tervvel készültek a nagyon okosok.

A verzió: megkönnyítenék (ergo meg is fogják könnyíteni) a szakirányú végzettséggel nem rendelkező (!) pályázók kinevezését. Minek a szakirányú végzettség, minek az 5 éves, előadó-művészeti szervezetben szerzett szakmai tapasztalat, ami a jelenlegi szabályozás szerint még szükséges? Legyen elég a három év, nem? De ez még hagyján. Az már sokkal durvább, hogy – amennyiben nem értem félre – ha valaki vezetői pozíciót töltött be mondjuk a csavargyárban vagy a húsfeldolgozóban, de jól fekszik az önkormányzatnál, akkor a nem fideszes színházi embernek reszeltek. Nagyon okosék szerint a szakirányú végzettség – a művészeti képzésen kívül – közgazdász és jogász diplomát jelent, bár azt nem tudjuk, ettől miként fognak érvényesülni egy színházban azok a művészi szempontok, amelyeket egy szakmabeli kinevezése magától értetődően garantálni tud.

B verziónyílt pályázat helyett az intézményt fenntartó önkormányzat és a polgármester döntenék el, kit szeretnének a színház élén látni. Vagyis a meghívásos pályázati rendszer lényege éppen az lenne, hogy a narancsbőr bizalmát nem élvező igazgatónak esélye se legyen megtartani a posztját.

Megpróbáltam koncentrálni és zömíteni (ha valakit egy kicsit bővebben érdekel, például ITT és ITT lehet tanulmányozni a kiszivárgást), bár azt hiszem, a lényeg elég nyilvánvalóan kihámozható. Az analógia a Lex CEU-val minden kétségen felül áll. A saját lábán. És nekem mondhat bárki bármit, ennek a rezsimnek nincs megállás a kibaszott lejtőn, nincs önreflexió, és főleg nincs ok bízni a kormány jóindulatában. Pedig Jordán Tamás kálváriája önmagában is arcpirító és szégyenletes volt az érintettre, a szakmára és mindazokra nézve, akik nem politikai alapon rángatott vazallusok performanszai miatt járnak színházba. Igen, arra az igazi szakmára nézve különös tekintettel, amelyik nem a párthűség alapján reflektál önmagára és a közönségére.

Már megint én szégyellem magam. Ezúttal Jordán Tamás előtt

A pártállami idők bűzös szele ez is, de örülök, hogy vannak még mindig olyanok, akik hisztériának nevezik azt a felháborodást, ami ezeket az aljas, sunyi kormányzati húzásokat övezik. Ezek az emberek nem kormányozni akarják az országot, hanem birtokba venni. A színházakat még nem sikerült teljes mértékben maguk alá gyűrni, a CEU körüli felháborodástól pedig igen nagy valószínűséggel csak vérszemet kaptak. És végül is kaphattak nyugodtan (a stockholmi terrortámadásra most valószínűleg koccintanak, kellett megint, mint egy falat kenyér), hiszen a tábort egyáltalán nem ingatta meg a szélrózsa minden irányából érkező felháborodott bírálatok hada. Sőt.

Aztán ha már a színházak is megvannak, lehet egy újabbat lépni előre. A kormánykritikus hangok elhallgattatása is sínen van, a bíróságok ostrom alatt, a civilek elleni egész pályás letámadás a kanyarban, az oktatási rendszer hulláján torát üli a sötétség, a CEU mehet amerre lát. Mindenhol, amerre nézünk az ő embereik fognak ülni, minden ő szemléletük, az ő ideológiájuk, az ő elképzeléseik és irányításuk alatt történik. Már egy újabb független és demokratikus választáson sem kell túl lenni ehhez.

A szakmaiság, hozzáértés – mint tudjuk – olcsó bolsevik, liberálfasiszta elhajlás, és különben is bezzeg Soros. Ameddig az egész országot vissza nem államosítják, és a minisztériumokban ülő szervilis és dilettáns idióták képére nem alakítják, nincs megállás. Aztán legfeljebb tetszőleges Rezsiszilárd kaliberű káderek színházigazgatósága mellett tűzik műsorra azt, amit korábban Jordán Tamások vagy Alföldi Róbertek rendeztek. Erről szól ez a legújabb agyrém, amivel azt alapozzák meg, amit egyszer már magunk mögött hagytunk: azt a dicsőséges állapotot, hogy az ember értékét egyedül a párthoz való lojalitásban mérik. Ne legyen igazam.

adomany-1