Olvasói levél Rékától: Én nem vagyok már ide való…

Kép: Shlomaster Kép: Shlomaster

Körülbelül 30 éve már. Több, mint 25 éve annak, hogy a szüleim eldöntötték: hiába szeretik a tájat, ami az életük része, hiába a család, hiába a fiatalságuk összes édes-szomorkás emléke, hiába a jövő ismeretlensége, mi vagyunk azok, akik miatt hátat kell fordítsanak akkori életüknek. Bármennyire fáj és bármennyire nehéz.

Félelmetes és gyomorszorító, de mégis felemelő érzés, hogy most majd ott élhetünk, ahol mindenki olyan mint mi… ahol mindenki magyar.

Felpakoltak hát mindent, elajándékozták azt a részét az életüknek, ami nem fért be a konténerbe és elindultak. Elindultak velünk egy új és addig ismeretlen országba, bízva abban, hogy ott vár ránk valami jobb. Vár ránk egy emberibb jövő, egy szerető ország, amely sajátjaiként köszönt minket.

Én sírtam a hátsó ülésén, haza akartam menni. Haza, ahol a barátaim és az életem volt. Addig. Ők pedig akármennyire is nehéz volt, reményt keltettek. Reményt adtak nekünk, hogy mi is bízhassunk.

Megérkeztünk. Sötétben – amennyire emlékszem – elindultunk az új otthonunk felé. Mindent megtettek, hogy újra el tudják kezdeni az életüket. Diplomával, mérnökként zöldséget árulni, orvosként kiszolgáltatva lenni, egy garzonlakásban négyen konyha és fürdőszoba nélkül élni a mindennapokat; nem tűnt nekik túl nagy árnak, ha azzal egy könnyebb, esélyekkel teli életet adhatnak nekünk. Nem is értettem, hogy tudták megtenni. Nem értettem, hogy nekik miért nem fájt úgy mint nekem. Nem értettem, hogy miért kell itt lennünk.

Mert az ország, ami tárt karokkal kellett volna fogadjon minket, nem tette. Haza akart zavarni. Olyan fogalmakat vágott a gyerekfejünkhöz, amiket addig sosem ismertünk. Idegen voltam. 6 évesen egy idegen betolakodó, 6 évesen egy „ország nyűgje” ott, ahol elvileg egy fényesebb jövő várt rám. Csak azért, mert nem itt születtem. Magyarként, de országhatáron kívül éltem.

Aztán lassan elmúlt az első pár év. Lassan sikerült saját fürdőszobát kapni a nővérszálláson, lassan már csak havonta egyszer románoztak le, szóval lassan beállt az életünk.

A szüleim egész életükben azért tettek mindent, hogy megmutassák, bármilyen nehéz is, mindig rajtad áll! Tanulj, dolgozz, szeress és akkor van jövőd. „Légy hű magadhoz”, hogy nagy szavakkal dobálózzunk. Ők azok voltak. Magukhoz, barátokhoz, családhoz, hozzánk. Elveket és erkölcsöt követve boldogulni nehéz, de nekik sikerült. Lám, kifizetődött az új élet. Csak minden tizedik ember verte át őket. Csak minden második hónapban hallottuk már, hogy románok vagyunk. Egy elnyomó diktatúrából elmenekülve, egy könnyebb, szabadabb, jobb életet remélve, ez nem tűnik túl nagy árnak.

Felnőttünk. Tanultunk, mert egy szabad országban a tanulás előre visz. Az önálló gondolatok szabaddá tesznek. Olvastunk, mert az olvasás több száz életet adhat nekünk. Azt mondták, hogy a legfontosabb, hogy tájékozódj, hogy olvass, hogy nyitott szemmel járj és maradj kitartó.

Már rég elkezdődött ez. Emlékszem, még az egyetem alatt a kis kávézóban ülve beszélgettünk arról a testvéremmel, hogy talán be kéne zárni az országot, hogy egy alapos nagytakarítást végezzünk. Ennek már több, mint 10 éve.

Egész eddigi itteni életemben azt mondtam, hogy én már soha nem megyek el innen. Az én gyerekem soha nem lesz bevándorló. Én sosem hagyom ott az országot, ahova mindent hátrahagyva eljuttattak a szüleim. Mert nekik fontos volt, hogy magyarként Magyarországon élhessünk.

No és persze önző okokból. Nem akartam még egyszer újra kezdeni mindent. Nem akartam újra idegen lenni valahol, mert egyszer elég volt. Akkor nem gondoltam rá, hogy nekem mennyivel könnyebb. Nem gondoltam rá, hogy még fel sem fogom valójában, hogy ez milyen nehéz, mert az a két ember mindent megtesz azért, hogy ne érezzük azt a nehézséget amivel ők nap, mint nap szembenéztek.

Most lassan annyi idős vagyok, mint ők voltak akkor. Itt vagyok egy gyerekkel úgy, hogy átdolgozom a napokat és néha az éjszakákat, hogy egyik napról a másikra mindenünk meglegyen. Nem vágyom sokra. Szeretnék élni és boldog lenni. Boldog a gyerekemmel, aki nem a karikás szemű anyját látja minden reggel, aki lát nevetni és énekelni és bolondozni, ahogy én láttam édesanyámat. Ez viszont egyre nehezebb. Nehéz mosolyogni, amikor elveszik az Ő jövőjét. Nehéz elhinni, hogy nem kell megint menni. Nehéz itt maradni, mert az én gyerekemet már nem teszi szabaddá a tudás, mert csak azt a tudást kaphatja meg, amit mások megszavaznak neki. Nehéz úgy tájékoztatni Őt, hogy minden mondat után hozzá kell tenni, hogy erről mással nem beszélhet. Vannak dolgok, amiket nem mondhatunk ki hangosan, mert abból baj lehet. Igen, újra itt vagyunk. És Ő nem érti. Ahogy én sem értettem régen, hogy miért kell elbújni az erdőbe ünnepelni a magyar ünnepeket.

Szeretném megmutatni neki azt az életet, ahol az emberek segítenek egymásnak. Ahol nem az alapján ítélnek meg valakit, hogy zsidó, cigány, jobbos, balos, magyar vagy szír, hanem az alapján, hogy kedves, művelt, tanult, nyitott. Szeretném ha átadhatnám azokat az előítéletektől mentes gondolatokat, amiket én tanultam az én szüleimtől. Annak idején mindannyian emberek voltunk. Nem románok és magyarok, nem nők és férfiak, hanem emberek, akik közösen élnek egy szegény, nehéz sorsú, őrült ember irányította országban. Annak idején segítették egymást a túlélésért.

Most együtt élünk egy szegény, nehéz sorsú, őrült ember irányította országban és egymás torkát szorongatjuk. Mintha nem lenne elég a mindennap ránk omló gyűlölet, még magunk között is gerjesztjük. Én nem tudok gyűlölni egy embert, mert az apja valamikor beállt egy rendszerbe a túlélésért. Én nem tudok gyűlölni egy embert, mert rosszkor és rossz helyen született. Én nem tudok gyűlölni valakit, aki mindig segít a hazáján, csak azért mert az elvei nem mindenki számára elfogadhatóak. Én nem tudok gyűlölni egy nőt, gyereket egy EMBERT, mert más a vallása, a bőrszíne vagy a szexuális beállítottsága. Én nem tudok gyűlölni valakit akit még sosem láttam.

Én nem vagyok már ide való….adomany-1