Olvasom és újraolvasom a hírt, miszerint a lúgos orvosként elhíresült Bene Mikola-rokon Krisztiánért és családjáért közös imádságot szerveznek a Zugligeti Szent Család Egyházközösség tagjai. Két hete még meggyőződésem volt, hogy ezt a történetet nem lehet tovább fokozni annál, mint hogy a közpénztelevízió megható interjút készít az emberrel hidegvérű szörnyeteggel, egyszersmind nagyvonalú lehetőséget biztosít számára, hogy a nagy nyilvánosság előtt, könnyekkel a szemében eljátssza a hattyú halálát.
Piszkosul tévednem kellett. A budapesti XII. kerületi Szent-Család plébániatemplomnak és közösségének sikerült ezzel a keresztényi szándéknyilatkozattal tovább feszítenie a húrt ezzel a precedens nélküli – a közelmúltat illetően helyesebb talán a mindennél súlyosabb címke – bűncselekménnyel összefüggésben.
A hír első olvasatra felér egy gyomorszájon rúgással, de legalábbis súlyos gondolatokat indít el az ember agyában, én mégis azt javaslom, próbáljunk meg nem első felindulásból ítéletet hozni. Tény, hogy nincs könnyű dolgunk, ugyanis az egyházi közösség tagjainak Facebook-bejegyzései alapján kirajzolódó tényálláshoz az is hozzátartozik, hogy Bene családja nem reagált a sajtó megkeresésére, ellenben a Zugligeti Szent Család Egyházközösség plébánosa igen.
A feltett kérdés úgy hangzott: miért érzik fontosnak, hogy a Bene családért imádkozzanak. Az atya alig titkolható felháborodással a hangjában, rövid idő után bontotta a vonalat, előtte viszont ezt mondta:
Ez egy magánügy, hogy ki és miért imádkozik. Ne kutakodjon, ne érdeklődjön, mert ez a vallásszabadságba ütközik!
Nem gyakorló hívőként, nem katolikusként, de mások hitbéli (és egyéb) meggyőződését lehetőség szerint tiszteletben tartó, ám hőskeresztényi értelmben valószínűleg igencsak gyarlónak számító emberként azt gondolom, hogy – bármennyire is visszásnak tűnhet – egy bűnös ember lelki üdvéért imádkozni majdhogynem természetes, az illető nem bűnös családtagjaiért imádkozni pedig végképp nem ördögtől való. Már ha az egyház szerepének szemszögéből közelítünk a kérdéshez.
Mielőtt a gondolatmenetet folytatnám, szeretnék megmutatni egy több mint elgondolkodtató eszmefuttatást, amit az egyik portálon a hírről beszámoló cikk alatt szemembe fújt a szél, és ami miatt két hét elteltével újra elengedhetetlenül fontosnak érzem, hogy erről a témáról beszéljünk, imádság ide vagy oda.
Az ilyen, párjukat egyáltalán nem ritkító, de leginkább hatványra emelő kommentek egy olyan jelenben születnek, ahol a politikai hatalom a baráti egyházakkal (tisztelet a mindenkori kivételeknek) kézenfogva és szakmányban uszít a keresztény kultúránkat fenyegető veszélyek vélt hordozói ellen, akiktől ők karöltve meg akarnak védeni minket. Nemes célkitűzésük lányainkat, asszonyainkat megóvni a kecskebaszó, erőszakoló hordáktól. Erről szól az életünk hosszú hónapok, lassan évek óta.
Ezek után egyetlen kérdésem marad: mi maradt itt még, ami keresztény, köze van a kultúrához és védelemre szorul? Abban az országban, ahol egy kormány világ szégyenére kizárólag abból él, hogy szítja a minden irányba fröcskölő gyűlöletet, oda jutott a közvélemény egy markáns része, hogy véd, menteget egy magyar nőt, egy magyar asszonyt előre megfontoltan egy életre megcsonkító, fehérbőrű, keresztény orvost. Hogy a kegyetlen, életellenes cselekmény áldozatát hibáztatják is, az a kötelezően ocsmány melléktermék. A mi asszonyainkat csak nekünk van jogunk lúggal leönteni, vagy mi a kurva élet van? Ugye micsoda elégtétel, hogy nem egy mocskos migráns követte el a gyalázatos cselekményt? Tényleg ide jutottunk?
Ebben a morális fertőben azt hiszem, akkor is visszás az egyház ilyetén állásfoglalása, ha elfogadjuk, hogy az úr színe előtt állítólag mindenki egyforma. Fölöttébb érdekes, hogy nevezett egyházközösség nem talált megfelelőbb alanyt a közös imádkozásra, mint a szegény meghurcolt, ártatlan, nagycsaládos, keresztény orvost. A plébános reakciója egyenesen vérlázító, kvázi mindent elmond az egyház szellemiségéről. Az, hogy enerváltan kinyomjuk a hívást, az egy dolog, de miről beszélt vajon isten földi helytartója? Ne tegyünk fel kérdéseket, mert azzal megsértjük a vallásszabadságot? Mert miért is?
Nos, ha mindenkinek magánügye, hogy kiért, miért imádkozik, akkor a mindenki pénzéből fenntartott egyházi szolgának viszont egyáltalán nem magánügye, hogy milyen irányba terelgeti a rábízott lelkeket. És ettől kezdve nem idegbetegen lecsapjuk a telefont, hanem alázattal válaszolunk a kérdésekre. Ehelyett a mélyen undorító és elfogadhatatlan viselkedés helyett megválaszoljuk, hogy midőn egy aljas bűnöző (még nem jogerős, de két darab bírósági ítélet van róla) és családja lelki üdvéért imádkozunk, az áldozatra gondoltunk úgy mellesleg? Érte imádkozunk, nyújtunk esetleg lelki támaszt neki önkéntes alapon, keresztényi szeretetből? Egyáltalán miért nem ismerhető meg az egyház álláspontja? Vagy relativizálni akarjuk a szörnyűséget és kábítjuk az embereket, akik aztán önmagukból kifordulva köpködni fogják az áldozatot? És ha nem erről van szó, hanem istennek tetsző cselekedetet hajtunk végre, miért csapjuk le ingerülten a telefont? Csak nem a pszichopatát igyekszünk mártírként védeni, holott nem ő az áldozat?
Márpedig ez az ember a megbánás legkisebb jele nélkül, a rezzenéstelen fapofához mellékelt könnyes szemmel igyekezett a közvéleményt a maga oldalára állítani. Én úgy tudom, hogy a bűnbocsánat elnyerése valamiféle megbánást feltételez, aminek még a nyomait nem láttuk. A plébános úr idegbeteg reakciójából arra következtetek, hogy nem egyszerűen imádságról van itt szó, hanem az egyház perverz és elfogadhatatlan állásfoglalásáról. Ettől lenne jó végképp megcsömörleni mindenkinek. Ettől a kártékony látszatkereszténységtől. Ahol ilyen senkiházi trógerekre aggatják rá a keresztény címkét és ezáltal tesznek hiteltelenné és járatnak le valóban keresztényi értékek szerint élő, cselekvő hívőket és egyházi embereket.
Igen, imádkozni bárkiért lehet, az imádság magánügy. Csak azt nem lehet, amit a Zugligeti Szent Család művel. Azt nem lehet. Egy ilyen súlyos, felkavaró üggyel kapcsolatban mindenkinek óriási felelősség jut, és ha az egyház képtelen rendeltetésének megfelelően ellátni a feladatait, akkor kussoljon és takarodjon ki a közéletből. Ahol egyébként sincs semmi keresnivalója. Nem kellenek a telefont dühösen kinyomó, sértett plébánosok, akik a hívek támogatása, nevelés, jó útra térítése helyett vallásszabadságról hazudoznak a pofánkba és a jogainkat vitatják el.
Vagy. Az egyház foglaljon állást ezekben a súlyos kérdésekben, imádkozzon vélt és valós bűnösökért, emberi hulladékokért, akikért akar. De ne felejtsen el különbséget tenni áldozatok és bűnösök között, mutasson példát, a bűnöst a büntetésével való szembenézésben segítse, az áldozatot pedig a sérelem feldolgozásában. Ha erről a kérdésről az egyház embere képtelen normális hangon megszólalni és magyarázat nélkül bont egy telefonbeszélgetést, az számomra egyértelművé teszi, hogy büdös ez az egész ügy. Még annál is büdösebb, mint két hete volt.
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.