Bomlott agynak a százmilliárd sem elég

Vajna András György, a magyar filmipar megújításáért felelős kormánybiztos a Miss Universe Hungary döntőjének közvetítése előtt a saját csatornája, a TV2 stúdiójában (Fotó: Balogh Zoltán/MTI) Vajna András György, a magyar filmipar megújításáért felelős kormánybiztos a Miss Universe Hungary döntőjének közvetítése előtt a saját csatornája, a TV2 stúdiójában (Fotó: Balogh Zoltán/MTI)

Strómancégek tucatjaival nyelheti be Vajna a vidéki rádiós piacot.

Minden kell. Pontosabban: minden is. Terpeszkednek a roskadásig telt asztal mellett, huszonnégy órája egyfolytában zabál az egész társaság, már mindenki ásított vagy három színeset, aztán újra televágták a feneketlen gyomrukat, megint csanda – így megy ez, ki tudná megmondani, meddig még. Rég nem éhesek, emberi mércével gondolkodva nem lehetnek azok: egymilliárd forint az egyenlő ezermillió. Annyit szerintem azért elég sokan összenyaltak itt az elmúlt hét-huszonhét év megfeszített rablássorozatával.

Mármost azt ha valahová, teszem azt egy feltűnésmentes finn kis bankba benyomnám öt százalékra, az ötven misi évente, négymillió havonta, hozzá se kell nyúlni soha többé, hawaii, diszkó, pillecukor, amíg járni tudok. De ezek közül csak nagyon kevesen léptek le, amikor összejött az első egymilliárd: oké, egyrészt nyilván nem igazán illendő azt mondani a camorra éves rendes közgyűlésén, Consigliere, grazia per tutti, viva foreverinho grandiozo Felciutto, arrivedere! Io non parlo secretto nobodinho, oh, no, no, no… Na, szóval nem pont így szállunk ki ilyesmiből. Vagy ha mégis, hát magunkra vetünk, aratunk, betonozunk – amit épp kiad a szitu.

De nem csak emiatt zabál két pofára tovább az asztaltársaság: a lendület viszi, a tehetetlenség teszi – fogalmazzunk gátlóval – tehetőssé őket. Egyiket sem érdeklik, a legcsekélyebb mértékben sem a szultáni mértékű vagyon értelmes vagy legalább élvezetes elköltésének módozatai: mert régesrég kiveszett belőlük mindenfajta érzés, vágy, elhalt minden, ami valaha emberi volt.

Mivel pontosan tudják, mi az, amit tesznek/tettek, így aztán főállásban, folyamatos műszakban fosnak. Legyőzhetetlennek remélt védhadsereget építenek, állig felfegyverzik legjobb híveiket, és ünnepélyes keretek között megesketik őket, hogy életük árán is védeni fognak mindenkit, akit kell… föld alatti alagutakat, féregjáratokat fúrnak, hogy ha egyszer majd bekopogtat az a valaki, akiről éjszakánként olyan bepisilőseket álmodnak, heti hatszor, meg néha nappal is, legyen majd merre menekülniük. Helikoptereket járatnak a tetőn, páncélautókat a titkos garázsokban: mert tudják.

A pénz persze kell: igaz, semmi jelentősége, mennyi van már – bomlott agynak a százmilliárd sem elég. Nincs vágyuk, éppen ezért nincs akkora összeg sem, amekkora kielégítené őket. Valami azért rémlik nekik, mit szoktak csinálni más kőgazdagok a lóvéjukkal – így hát parádés befektetéseket eszközölnek, persze csak fű alatt, offshore-ban meg okosban: a „vagyonnyilatkozatokban” viszont továbbra is bőszen nyomatni kell az ismeretlen magánszemélyektől, vagy szülőktől kölcsönkért és -kapott tízmilliókat, hogy valahogy magyarázható legyen már, honnan/hogyan is jött össze a jéghegy picinyke csúcsa.

És persze viccelni se rossz: úgyhogy a már említett „nyilatkozatokba” nyugodtan bekerülhet az 1995-ös Wartburg (Pintér miniszter úr tartja, miközben teli szájjal röhögve családi-baráti kölcsönként kihelyezett 590 millió forintot), ugye értjük a finom iróniát? Vagy Tállai András, aki gondosan közzétette, hogy 2016 decemberében 15 ezer forint értékben kapott ajándékba palackozott italokat. Semmi gond, értjük. De… tényleg ne haragudjatok, már megint csapongok.

Andyről, a másik druszámról akartam mondani valamit. Meg pár dologról még. Andy most épp a vidéki rádiós piacra moccan: 2018-ra, ez értelemszerű, meg kell hogy legyen, hadd tudja meg végre az is, aki esetleg a plakátokat nem tudja elolvasni, a tévéreklámok megtekintéséhez pedig nem rendelkezik megfelelő készülékkel, netán váltóárammal, hogy ő igazából jobban él, az ország még jobban teljesít, konkrétan az egész világnál jobban, megírta a estirácok, hogy a izémutatónk az most már elmúlt plusz 6.8 százalék (kommunisták alatt 1.3, és süllyedt meredeken), pedig az még Amerikában is csak 5.5 volt a legjobb évben; szóval hogy ez itt egy de milyen fasza jó kis hely, csak a hazaárulók érzik úgy, hogy mindennél szarabb – ja, és itt a zember hermetice meg van védve mindentől, főképpen is a folyvást fenekedő pomogácsoktól, gecisorostól és a rézfaszú bagolytól, utóbbiban tényleg lehet valami, mert amióta ez van, alig hallani róla, hogy támadna. Brüsszel is befékeződött, maga a Hodzsa, élete kockáztatásával személyesen baszott fonák alkarból a tüskés vaskereke alá egy éktelen nagy éket, most kicsit kifújhatjuk magunkat, míg ezek a belgák kitalálják, hogyan tudják továbbra is eltolni a döbbenetes sikereinket.

Szóval kell a rádió, mint egy falat rádió: sajnálatos módon léteznek bizonyos hülye n. e. vagyis a NER előtti szabályok,  amik miatt egyelőre nem lehet egyben és egyszerre einstandolni az összes vidéki rádiót, de nem kell nagyon izgulni, vagy csinál rá a Hodzsa újtörvényt valamelyik éjszaka, vagy össze kell tolni pár kamu céget, amik majd megnyerik a „pályázatokat”. Addig is például a paksi Fortuna rádió pályázatát alaki hibára hivatkozva nem fogadták el: egy 6000 forintos tételt írtak el az anyagban véletlenül, korrigálásra „természetesen” nincsen mód.

Annak idején, immár jó pár éve szinte ugyanígy takarították el Dunaújvárosban az EL-DO Rádiót, egykori kedves munkahelyemet is az útból, amely közel húsz éven át működött, tartott el jó néhány dolgozót s a tulajdonosokat, kizárólag abból a pénzből, amit a reklámbevételeiből termelt meg. Az EL-DO-val éveken át küzdött a „konkurencia”, amely finoman szólva már akkor sem a piaci viszonyok között mérette magát, ráadásul nemcsak sportszerűtlen, de kimondottan gusztustalan módszerekkel igyekezett mindent elkövetni, hogy végre magára maradhasson. De minden hiába volt, az EL-DO mindent kibírt: maradt hát az adminisztratív út, a megfelelő „odaszólok” nagyúr és a hivatal közreműködésével – az épp aktuális, mondjuk hatodszori frekvenciamegújító, tehát rutinpályázatot egy szánalmasan nevetséges, mondvacsinált indokkal dobták vissza, korrigálásnak, fellebbezésnek helye nem lehetett, adieu.

Ugyanez történik most például a fentebb már emlegetett, pár hónapon belül várhatóan szintén kivérző Fortunával, avagy Nagykanizsán a helyi rádióval, utóbbi esetében ráadásul ugyanazokkal a főbb háttérszereplőkkel, akik a dunaújvárosi „médiaközpontot” diszkréten, de könyörtelenül felépítették, és (a maguk, valamint tágabb környezetük szempontjából) költséghatékonyan üzemeltetik. „Ingyenes”, azaz közpénzből dotált hetilapostól (bocsánat: Heti Lapostól) Lokálon, „rádión” és tévé(ke)n át a teljes vertikumot, ügyesen. Természetesen buzgó asszisztenciával, közmegelégedésre – ami persze, ismét, ezredszerre, rólunk, csendben beletörődőkről is szépen elmond mindent…

Szerző: Boda András

Facebook-oldal: https://www.facebook.com/hetlovet

adomany-1