Hát hülye vagyok én? Igen

Kép: 401711 Kép: 401711

Van az úgy, hogy rohadtul elfárad az ember. Egyszerűen felzabálja a napi verkli és elgondolkodik rajta: hát hülye vagyok én? A válasz többnyire igen, mert az embernek van önkritikája, főleg langymeleg tavaszi napokon, amikor a tenyérnyi kert füve zöld helyett kék a rengeteg ibolyától.

Szép a tavasz, mindig szép, de valamiért mégis pocsék érzésem van. Minden évben azt gondoltam, hogy jövőre jobb lesz. Nem lett jobb. Mindig azt hittem, hogy már leértünk a gödör aljára és innen csak felfelé visz út. Tévedtem. Van ásó. Lassan bomlik a társadalom szövete (úgy látszik, lírai hangulatba kerültem), nem csak az ország körül szaporodnak a kerítések, hanem körülöttünk is. Megszokjuk a szart is (pá, szép lelkek), elfogadjuk természetesnek. Aztán tovább romlik, büdösödik, de már nem is érezzük.

Hülyék a politikusok? Na és akkor mi van? Semmi. Pusztul az egészségügy, az oktatás? Hát hiszen a nagyszüleink idejében rosszabb volt. Szegénység van? Száz éve nagyobb szegénység volt. Magukra maradnak a betegek, az öregek? Régen meg sem érték azt a kort, amit ma. Egyszerűen csak vissza kell menni az időben. Mindig annyit, amennyi igazolja a tétlenségünket.

Most ott tartunk, hogy simán lemigránsozzák sokan azokat a honfitársainkat, akik külföldön dolgoztak évekig, hogy összekaparják a devizahitelük fedezetét és amikor ez sikerült, hazajönnének. Sőt, már egy lépést sem kell menni ahhoz, hogy az ember migráns (zsidó, cigány, meleg, rohadék liberális, hazaáruló) legyen a saját országában.

Tudomásul vettük és elfogadjuk, hogy nem szabad politikai véleményt nyilvánítani a munkahelyen, mert percek alatt kicsinálják az embert. Aki karriert akar csinálni, annak viszont kötelező politikailag elköteleződnie, de kizárólag a kormány mellett. Zajosan, melldöngetve, hátha észreveszik és feljebb kapaszkodhat.

Feljelentgetjük egymást. Nem, ebben nem (sem) vagyok hajlandó még teoretikusan sem részt vállalni. Én soha, senkit nem jelentettem fel és nem is fogok. Minket azonban naponta jelentgetnek a kormányhoz hűségesek. Pedofíliáért, rasszizmusért, antiszemitizmusért is, hátha akkor eltűnik végre a Szalonna és ők örülhetnek. A kérdés az, hogy akkor vajon ezek az emberek boldogabbak lesznek? Mert szerintem nem. Éppen olyan frusztráltak maradnak, mint most.

Van egy gyönyörű országunk és egy boldogtalan népünk. Nincs háború, nincs pestisjárvány, Európa szabad polgárai vagyunk (lehetnénk), de mi ezt is el tudjuk baszni, mert ahhoz nagyon értünk. Mi nem akarunk szabadok lenni, mert a ketrecben biztonságosabb.

Pocsék a közhangulat és minden nappal pocsékabb lesz. Már csak egy év van a választásig, addig a mi pénzünkből élők páros lábbal fognak ugrálni a mi hátunkon. Aztán sem lesz jobb, mert mitől lenne? Azt hittük – én azt hittem – a harmadik Fidesz-uralom megnyugvást hoz. Ha nekem nem is, a kormánynak, az Orbán nevű embernek, az őt imádóknak és szolgálóknak legalább. De nem. A háború tovább dübörög, az egyre nagyobbra hízó propagandagépezet egyre féktelenebbül masírozik, a mészároslőrincek egyre feneketlenebb étvággyal zabálnak fel mindent.

Nem látszik a vége. Csak a hullák látszanak az árokban, a kivégzett egzisztenciák, a lejáratott ellenfelek, minden módon és minden irányból támadott művészek, tudósok, közéleti szereplők és a helyükbe gyömöszölt középszer, a percemberkék pöffeszkedő tömege. És a mindig, minden politikai rendszerhez jól idomuló gerinchúrosok, a tegnapi gazdát acsarkodva támadó, az  új urai seggét nyaló csürhe ácsolja magának a piedesztált, hogy onnan fröcsöghesse teli pofával a gyűlöletét mindenkire, aki nem hódol be, nem hajlandó félni, sem félrefordítani a fejét.

És most nem merem azt mondani, hogy majd holnap jobb lesz. Mert holnap átülhetünk az Unió asztalától Putyin cselédlépcsőjének tövébe és látjuk, mindannyian látjuk, de nem mozdulunk. Mert majd lesz valami. Igaz is, lesz valami. Kibírtunk már annyi mindent. Háborúkat, üldözéseket, kommunizmust. Kibírjuk ezt is. Majd néha kicsit háborgunk és száz év múlva talán nemzeti ünnep lesz az egyik ilyen háborgás. Mondjuk a netadó elleni tüntetés. Utólag majd úgy fog tűnni, hogy a magyarok felkeltek a szabadságért, de eltiporta őket az önkény. Mint mindig. Pedig nem. Most tényleg csak rajtunk múlik. adomany-1