Panelszöveg

Fotó: Lázár Gergő Fotó: Lázár Gergő

Nem én kiáltok, a föld dübörög.
Minden láng csak részekben lobban.
Minden egész eltörött:
rend a romokban.

Ez otthontalan, csupa-csősz világban,
hol nemzet süllyed el,
sárosan, rúgdalva, ruhátlan
néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor. (Csak ami nincs,
annak van bokra.)
Ha megpillantasz, barátom, fordulj el és

legyints:

ami van

 nehéz a szívem, hiszen bút fogan –
széthull darabokra.

Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Csak a szegénynek nem hoz vágya kínt:
a maga módján itt is megterít.
Otthon elég neki barna retek,
S oly szürke, mint ott fönt a fellegek.

Minden ellenemre van,
megállapíthatom magam.

Jaj, szeressetek szilajon!
A lélek egyre többet elvisel.
Meddig szálljunk még tovább
érted ó szép délibáb?
A néma mozgalom
nem tudja, nem felel,
sulykot, bizony, nem egyszer elhajít.

Egy vaslábasban sárga fű virít.
Arról, ami  v a n  – ítélni így tanít,
mert virágzás, mert élet és örök.
Halált virágzik most a türelem.
Nem én kiáltok, a föld dübörög,
csikorog élesen.

A költő hasztalan vonít
kiáltozván az Úrhoz: „Halld, Hatalmas!
Híres Bosszúálló, szavamra hallgass!”
Hallgat minden elem.

(Mellékdal)

(Vagy alusznak, vagy nem hallják,
vagy talán nem is akarják.)

Tímár György                

Megjelent az Élet és Irodalom 1989. március 24-i számában.