Aki még járni bír, próbál valahogy elmenekülni – a többinek nincs több hátra

Kép: LoggaWiggler Kép: LoggaWiggler

Orvosnőnek adta ki magát egy harmincéves férfi Szirákon.

Igyunk valamit, mi a véleményetek? Erőset? Egyetértek. Na. Lendüljünk túl, egyszersmind gyorsan egyezzünk már meg abban, hogy meg sem próbáljuk kitalálni, mi lehetett az indítéka. Rita doktornő, született Laci. Vagy Miki, netán épp Bandi. Mindegy, de tényleg: soha nem fogjuk megérteni, felesleges rajta höcögni, neki valamiért nyilván jó ötletnek tűnt, szerencsére úgy tudni, nagyobb bajt az utólagos ijedségen kívül nem okozott, kap két év felfüggesztettet kuruzslásért, oszoljunk polgártársak, hagyjanak egy kis helyet ott a tévé előtt, nem látom rendesen a jósokat meg a médiumokat, pedig ma jön a szuper pénzenergia, tízmilliószoros nap van, szlovák előválasztóval még a határon is át tudja fúrni magát a csigavonalat leíró energia, ráadásul, beszarsz, Párkánynál átváltódik euróra, napi árfolyamon.

Ez utóbbi tevékenység egyébként merőben legális, sőt, támogatásra érett, tekintettel arra, hogy lényegében a kormány oktatáspolitikájának hiteles reklámja: ám Rita doktornő társadalmi veszélyessége, el ne mulasszam hangsúlyozni, rendkívüli. Kezdetben kicsit fura volt a pácienseknek, hogy a „doktornő” kizárólag sötétben szeretett rendelni, vizsgálni: gondolom, ezt még simán meg tudta magyarázni azzal, hogy korábban a komlói bányában volt üzemorvos, ráadásul állandó éjszakás. Az sem volt mindennapos épp, hogy a mobiljával mért vérnyomást, készített EKG-t – viszont manapság már annyi mindent tud egy okostelefon, annyi mindenre van applikáció, hogy ha az ember nem akar beégni, inkább szóba se hoz ilyesmit.

Hogy azután Rita doktornőnek műmelle volt? Ezen már igazán kár lett volna fennakadni… no jó, a folyton serkedő borosta kicsit fura összhatást hozott, de a makulátlan smink sok minden eltakart. És tartozunk annyival az igazságnak, hogy kimondjuk: a farmerszoknyás, hosszú bőrcsizmás Rita doktornő alighanem sokakat meggyógyított – leginkább is alighanem azokat, akik hittek neki-benne. Akik elhitték, hogy gyógyítani kézrátétellel meg varázsigékkel is lehet. Már amikor először hallottam a harmincéves gyöngyöspatai férfi esetéről, akkor is volt valami déja vu-érzésem. Mintha már láttam volna valami ilyesmit.

Majdnem egy teljes napig túráztattam az agyam, és egyszer csak beugrott: hiszen egy ilyen agyonsminkelt, parókás, műmellű, borostás, mély hangú Főnéni ugrott elő túl sok éve a semmiből, és azt mondta, majd ő segít. Mindenkinek. Mindenben. Senki nem kért tőle papírt, diplomát, alkalmasságit – csak hümmögött a falu, örültek, hogy van valaki a rendelőben. Kezdetben csak varázsigéket mormolgatott ő is, előbb inkább csak úgy magában, vagy magának, fene se tudta, aztán később, amikor egyre jobban felbátorodott, mert látta, hogy még azok se szólnak semmit, akik tudják a titkát, szóval később már jött a kézrátételes gyógyítás, aztán, az egész végén a gerincműtét meg a vesekőzúzás eljátszása a helyi tévé stúdiójából, és a többi.

Nemhogy valaki adott volna neki egy sima kis tockost és hazazavarta volna az apjához, hadd kapjon, mint addig, bőséggel, inkább mindenki istenítette. És az is lett belőle: dr. Isten, aki mindenre tudja a gyógyírt. Orvosi konferenciákra járt, nemzetközi szakmai találkozókon tartott előadásokat – a kinti profok csak skubiztak, amikor például elmagyarázta nekik, hogy sokkal jobb az általa kifejlesztett módszer, amikor is a sebész szájon át távolítja el az aranyeret, hiszen ilyenkor egy füst alatt a torok karbantartására is sor keríthető… Hamarosan megkapta az orvosi alternatív Nobel-díjat is, ő adta magának és ő is vette át – viszont mindenki, egy ország vastapsolt. Hitte. Percekig.

Szerette és szereti a sötétet: neki az kedvez, ha nem látják, mivel foglalkozik. Házhoz jár. Szereti, ha az emberek elhiszik, mindent tud róluk – két vérnyomásmérés között egy ügyesen kanyarított félmondattal hozza rá a frászt Povázsai nénire; az öreg Bócrévinek meg megmondta, ha még egyszer hozzá mer nyúlni a melléhez, leamputálja a kisujját halkéssel, úgy, hogy a Bakcső lesz az asszisztense. Az a falu bolondja.

A Főnéni itt van lassan harminc éve: korábban még előfordult, hogy csak a konyhán köpködött bele a kajába, meg onnan kiabált ki mindenfélét, de pár éve járási főorvos lett, na, azóta van csak érdekes világ itt. Aki még járni bír, próbál valahogy elmenekülni – a többinek nincs több hátra, lelkesen kezeli, akit csak ér, lassan mind elveszünk. Ja, jut eszembe: egy alapvető különbség azért mindenképpen van köztük: a sziráki ál-orvosnő soha senkitől nem fogadott el egy fillért sem…

Szerző: Boda András

Facebook-oldal: https://www.facebook.com/hetlovet

adomany-1