Most akkor tegyük fel, hogy ez mind nem igaz, mert ilyen nem történhet Magyarországon és szerintem kizárólag a totálbrutál bulvár és szenzációhajhász újságírók kattintásvadász erőlködése hozta össze ezt a végtelenül szomorú történetet.
Egy Bács-Kiskun megyei, Felcsút nagyságú faluban egy többgyerekes család nyomorog. A házuk még nem dőlt össze, de sürgős felújításra szorul. Ameddig felesége havi 70 ezer forintért robotol, a 34 éves családapa a 2 éves, legkisebb gyerekkel gyesen van. A család helyzete elkeserítő és kilátástalan. A férfi nehéz döntést hoz: kimegy pár hónapra dolgozni Angliába, hogy az ott megkeresett pénzből támogatni tudja a párját és a gyerekeket. János repülőre ül, ám a leszállás után nem sokkal agyvérzést kap. A második agyvérzés már a kórházban éri, ezzel be is következik az agyhalál. A család meghozza az elsőnél nagyságrendekkel fájdalmasabb döntést: Jánost lekapcsolják a lélegeztetőgépekről, szerveit pedig átültetésre ajánlják fel. Ezáltal a család mentesül az ápolás milliós nagyságrendű költsége alól, ám a hamvasztás 450 ezer forintos díját így sem tudják előteremteni. Mónika, a feleség segítséget kér, de nem jár sikerrel: sem a külügyminisztérium, sem a Vöröskereszt nem segít. Ha máig, vagy legkésőbb holnapig nem jön össze a pénz, a férfit a brit állam költségén hamvasztják és temetik el Angliában, így gyakorlatilag lehetetlenné válik, hogy maradványait valaha is haza tudják szállítani.
Még egyszer mondom: természetesen szó nincs arról, hogy a történet igaz. Ebben az országban egyrészt nincsen nyomor, nincsenek nélkülöző családok, főleg olyan kisgyerekes családok nincsenek, amelyeknek a napi túlélés gondot okoz. Igaz, hogy 47 ezerből is meg lehet élni havonta, de nincs élő ember, aki mindössze 70 ezer forintból kell eltartsa a családját. Következésképpen az is teljesen hihetetlen, hogy egy 34 éves, még bőven fiatalnak számító családapa – feleségét és gyerekeit hátrahagyva – külföldre kényszerüljön munkát vállalni. Az egyre erősödő Magyarországon csak az nem kap munkát, aki nem akar. Az nem eszik, aki nem éhes, és az lesz hajléktalan, aki így szeret élni.
Aki meg mégis kalandvágyból kitántorog, annak – jut is eszembe – egyetlen oka lehet erre:
„az Európai Unióban a fapados jegyárak mellett nem szabad azon csodálkozni, ha valaki külföldön szeretne szerencsét próbálni”
– ezt mondta tegnap egy, a Fideszhez igen közel álló jómunkásember, midőn becaplatott a Migráns1 nevű kanális mikrofonja elé ellelkendezni, hogy a magyar fiatalok mennyire optimisták és mennyire nagyon nem akarnak külföldre menni, mert itt minden annyira jó. Szóval olcsó volt a repülő, János ezért vállalta a megpróbáltatást, aminek nyomán az életét vesztette. Mert olyan istentelenül és kurvára szeretett volna repülni egyet jódolgában, gondolom én.
Bár nyilván egy szó sem lehet igaz a történetből, annyira geci leszek, hogy feltételezem, János nem a jobban teljesítés, erősödés, virágzás, jóra fordulás, elrugaszkodás hazug csatakiáltásain keresztül érzékelte a valóságot, hanem saját bőrén, a gyerekei szemén, a felesége elcsigázott tekintetén. Najó. Ezért ha – tegyük fel – a történet első fele esetleg mégis igaz, akkor a második fele biztosan nem lehet az. Olyan nem lehet, hogy a hátramaradt asszony segítséget kér a külügyminisztériumtól, a helyi magyar konzulátustól, és nem segítenek neki. Nem lehet, hogy elutasítják a Vöröskeresztnél is, és még arra sem biztosítanak lehetőséget, hogy utólag, részletekben törleszthesse azt a nyomorúságos 450 ezer forintot. Ilyen biztosan nem fordulhat elő, hiszen ennek az országnak a vezetése nem hagyja cserben az elesetteket, a szenvedőket, a segítségre szorulókat.
Ha nem tartozunk azok közé, akik zsigerből kitalálják, hogy miért sántít ez a történet, hogy miért nem hihető a milliós nagyságrendű kórházi ellátás, hogy mit keresett gyesen a férfi, hogy mi kerül 450 ezerbe egy hamvasztáson és ha a testvére Angliában dolgozott, hogy nincs pénze elhamvasztani, egyáltalán miért kell gyereket vállalni a semmibe, a feleség nem szégyelli magát, hogy tartja a markát és koldul (egyébként a család elérhetőségei nyilvánosak, utána lehet járni a pofázás helyett), akkor valószínűleg pontosan tudjuk, hogy a rosszindulatú, szkeptikus hőbörgésen túl János tragikus sorsát nem a fantázia szülte. Nem tudományos-fantasztikus történet ez, hanem a szájbatekert magyar rögvaló, ahol családok tízezrei kerülnek bele a kilátástalanság nyomorúság mocsarába, ahonnan már soha nem vezet út az emberhez méltó életbe. Ahol a lehető legnagyobb nyomornál is mindig lehet rosszabb.
Még véletlenül sem javaslom senkinek, hogy szembeállítsa a veronai buszbaleset esetében tapasztalt külügyminisztériumi-konzuli segítségnyújtást ezzel a tragédiával: amennyire az helyénvaló volt, annyira penetránsan felháborító az, hogy a magányos, névtelen kisembernek a magyar állam nem, kizárólag a nyilvánosság és a társadalom nagy részéből mindenek ellenére kiveszni nem akaró szolidaritás segíthet.
Mondanám, hogy rohadjon Szijjártóra az összes magozott kukorica konzerv, amivel az Orbán-família tehetségtelensége alá nyúlt, meg a kereskedőháznak álcázott kifizetőhely, az összes moszkvai kamu-vízum és az a rengeteg közpénz, amiből teljesen felesleges diplomáciai parádézásait finanszírozzuk a világ nyolcadrangú jelentőségű pontjain. De basszátok meg, egy 450 ezer forintos emberi gesztus nem fér bele? Ha már felégettétek fiatal emberek, gyerekek jelenét és jövőjét, ha már a magyar vidéket Európa segglyukával tettétek egyenlővé, egy ilyen vagy hasonló esetben nem jár az állami gondoskodás?
Nincs kétségem afelől, hogy a magyarok összedobták már a pénzt a hamvasztásra, mint ahogy az sem szorul bizonyításra, hogy számtalan polgárnak repülőre sem kell ülnie ahhoz, hogy minden előjel nélkül megöljék a napi gondok. Akárhány évesen. Ebben a történetben leginkább az a borzasztó, hogy miközben a félkegyelmű mangalicaszerelő két nap alatt 150 millió forintot keres, miközben minden egyes takonygerincű mocsadék megtalálja a számítását a NER-ben, miközben köztörvényes bűnözők lopásait törlesztjük és űrkikötőt építünk a világ leghosszabb üveghídja alá, az üldözött keresztényekre milliárdokat fordítunk, és a begyógyszerezett személyiségzavar legvadabb rémálmait valósítjuk meg, eltűrjük, hogy ilyen módon tapossanak el. Egyenként.
Az a 34 éves férfi lehetne bármelyikünk (nem, ne legyen soha), és nem árt tisztában lenni azzal, hogy ennek az államnak körülbelül ennyit ér minden egyes nyomorult polgára. Élve és holtan egyaránt semmit. Még meghitelezni sem hajlandóak a nyomorúságát. Minden idők legcsaládbarátabb, legkeresztényibb kormánya ez, soha ne felejtsük el. Amely leszarja egy névtelen, szerencsétlenül járt család sorsát, ha abból semmi haszna nincs.
Elmentek ti a büdös francba mind.
