Csak a gatyából kilógó segg és az önámítás

Fotó: Árvai Károly/miniszterelnok.hu Fotó: Árvai Károly/miniszterelnok.hu

„Remek állapotban vagyunk”, minden gazdasági mutatónk pozitív, fenntartható (Parragh László elnök, 2017. február 28-án, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara évnyitó rendezvényén)

Ekkora sikerekre alig volt példa az elmúlt százötven évben, egyetlen gond van csak: nem vagyunk versenyképesek, alacsony a munkánk hozzáadott értéke, kevés az innováció. (Matolcsy György jegybankelnök 2017. február 28-án, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara évnyitó rendezvényén)

Végre egy olyan közegben vagyok, ahol nem az az ostoba vita zajlik, hogy a magyar gazdaság fejlődött-e, vagy sem (nyilván fejlődött, lásd fent, aki mást állít, azzal nincs értelme vitázni – szerk.). A jó, mint kifejezés, szerintem mellőzendő, ha a gazdasági helyzetről beszélünk. Én valahogy úgy fogalmaznám meg, hogy a helyzet biztató. A jelenlegi helyzetet el lehet még rontani. A kommunizmusból örökölt cinizmus miatt a magyar nép, ha azt hallja valamiről, hogy jó, egyből arra kezd gyanakodni, hogy az valójában rosszTöbbre van szükség annál, amit eddig elértünk, mert ha csak annyit tenne a kormány, amit eddig, akkor nem fog minőségileg előrelépni az ország. Ezért volna szükség rá, hogy nagy dolgokat csináljunk. Ilyen nagy dolog például a Budapest-Belgrád vasútvonal és a paksi berzházás. (Orbán Vikor miniszterelnök 2017. február 28-án, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara évnyitó rendezvényén)

Amint látható, az elmegyógyintézet ünnepi ülésén az ápolásra szorulók a megszokott módon félszájjal kimondott igazságokra fűzték fel azokat a sikamlós hazugságokat, amelyekről évek óta üvöltve ordít az állami-kormányzati propanda. A jobban teljesítésnek, az erősödésnek és a kozmetikának – az általános közöny és fásultság okán – egyetlen ellenfele van pillanatnyilag: a tények, számok, adatok, amelyeket nem a narancssárga boszorkánykonyhában hamisítanak.

Egy ilyen idegesítő számsor például az Európai Unió 263 régiójára vonatkozó versenyképességi statisztika. A filozófálgatással és a siker megmagyarázásának fölöttébb fárasztó és idegesítő jellegével szemben tény az, hogy Magyarország nem csak hogy nem erősödik, de még erőlködni is képtelen. Egyszerűen, szimplán alig működik. Valaki szóljon a nemzet szolgájának, hogy nem kell magyarázni a sikert, nem kell azon töprengeni, hogy a szart jónak vagy biztatónak nevezzük inkább, mert ez úgy szar, ahogy van.

2013-hoz képest, azaz 3 év alatt az ország valamennyi (7 darab) régiója rontott korábbi helyezésén. Nincs egyetlen rohadt régió, amely az állandóan köpködött, hanyatló, taknyán csúszó Európai Unió átlagát elérné. A főváros viszonylagos kivételével Magyarország egyetlen régiója sem képes igazán fenntartható, vonzó környezetet biztosítani a cégeknek, a lakosoknak, a dolgozóknak, ellenben Észak-Magyarország egyenesen a lecsúszó régiók listájára került, az egykori keleti blokk országok régiói közül egyetlenként! Mindenkinek ajánlom, olvasson és gondolkodjon el azon, hogy miközben a baráti bűnbanda tagjai hamis lingvisztikai-filozófiai alapvetésekbe kapaszkodva veregetik egymás vállát és történelmi sikerekről röfögnek, a magyar egészségügy külön is hajtja az európai seregeket, az alapfokú oktatás és az állami intézmények hatékonysága tekintetében is szégyenletes a helyzetünk.

Még akkor is, ha Budapest és környéke (Közép-Magyarország régió) egyáltalán nem számít szegénynek az EU vonatkozásában, a GDP-je egyenesen átlag feletti (84. a 263 régióból). Ennek ellenére 2013-hoz képest (144.) közel tíz helyet rontott (152.), ez pedig a hosszú távú hanyatlás egyik biztos előjele. Mert miközben a falusi gáz- és mangalicaszerelő hat év alatt akkorát zsírosodott, hogy Zuckerberg is nyugodtan szégyellje el magát mellette, az ország pusztul. Még az a része is, amelyik többé és kevésbé tartja magát. Ha az állami propaganda naponta százhetvennyolcszor mondja el, a valóságot akkor sem lehet az idők végezetéig a propagandával helyettesíteni. Pedig ez a mindent behálózó, mindenhonnan ömlő propaganda az igazi oka annak, hogy még mindig a nem létező nemzeti ügyek, a háborús elmebaj és a torz identitástudat írja felül az egzisztenciális lecsúszást.

A hetedik éve tartó ámokfutással az a baj, hogy zárt körben, tömjénfüstbe burkolózva el lehet mondani akárhányszor, hogy az ország egy merő sikertörténet, és hogy a siker nem szorul magyarázatra, mindenféle mikrofonoktól el lehet sütni az 5% fölötti gazdasági növekedés megvédését, a helyzeten nem változtat. Egy olyan országban, ahol kormányzás helyett plakátokon, és az einstandolt médián keresztül kommunikálnak, ahol a gazdaságpolitika ekvivalens a korrupcióval, ahol a félkegyelmű isten barma gázszerelő harsányan beleröhögi a kamerába, hogy ő a kemény munkája révén lett csilliárdos, és semmi nem történik, ott egyetlen lehetőség maradt. Megvárni, ameddig az agyakra már nem hat a propaganda, ameddig a saját gyomor korgása felülírja a szomszéd gyomrának korgása iránti abszolút érdektelenséget.

Itt úgy múlt el lassan három évtizednyi törékeny demokrácia, hogy közben nem dörögtek a fegyverek, nem kellett senkinek az életéért futnia és az utóbbi 10 év több mint felében napi 2 milliárd forint érkezett az országba. Felzárkózásra, a versenyképesség javításra. Ezek voltak azok az évek, amelyekhez hasonlatosak soha többé nem lesznek ennek az országnak az életében. Ebből a rengeteg pénzből arra futotta, hogy Európa rekord ÁFA-jával, az olcsó élőmunka bérének rommá adóztatásával, a térkövezésbe, stadionépítésbe, játékvasútba, Makovecz-örökségbe, űrközpontokba, vadászházakba, mangalicatelepekbe, soha fel nem épült groteszk, kirakat-szörnyűségekbe, családi vállalkozásokba folyt el a magyar jövő. A szó legszorososabb értelmében.

Évek óta nem voltak ilyen alacsony szinten a beruházások, az egészségügy és oktatás nem a demagógia, hanem a véres valóság szintjén döglődik, a munkaerőhiányt a munkenélküliség emeli négyzetre, miközben a semmihez nem értő idióták 10 milliárd forintból akarják felzárkóztatni a vidéket. A mangalicaszerelő bárgyú Mészáros Lölö fél éves zsebpénzéből.

A helyzet az, hogy a csillapíthatatlan étvágyú udvartartás felzabált mindent néhány év alatt, de lássuk be, a korábbi és mindenkori kormányok sem erőltették meg magukat, hogy jobbra forduljon a magyar sors. Minél nagyobb az étvágy a vályú mellett, annál nagyobb a pusztulás mindenhol máshol. Nincs versenyképesség, nincs fejlődés, nincs felzárkózás. Csak a gatyából kilógó segg és az önámítás. Nem jó, nem biztató, nem rossz, katasztrofális.

adomany-1