Ezek ma ugyanúgy képesek minden pillanatban elárulni és feláldozni a magyart

Illusztráció: MTI/Soós Lajos Illusztráció: MTI/Soós Lajos

Kísértet járja be a világot…

A kommunizmus nemzetek feletti világforradalom kirobbantását tűzte ki célul a kapitalizmus uralmának megdöntésére, a munkásság osztállyá alakítása és a politikai hatalom megszerzése érdekében. Mert ahol a kapitalizmus uralomra jutott, nem hagyott meg más köteléket ember és ember között, mint a meztelen érdeket, az érzés nélküli készpénzfizetést. A személyi méltóságot anyagiasította, és a nehezen szerzett szabadság helyébe az egyetlen, lelkiismeretlen kereskedelmi szabadságot, a vallási és politikai illúziókba burkolt kizsákmányolás helyébe pedig a nyílt és szemérmetlen gazdasági kizsákmányolást állította.

A kommunizmus ugyanakkor nem „boldogító” ideológiákon alapszik, a kommunizmus a tulajdon eltörlését tűzte ki célul. Azon tulajdonét, mely az elnyomottak kizsákmányolását biztosítja az elnyomók számára – a tőkét, az anyagiasított személyi méltóságot, amely a kapitalizmus gazdasági kizsákmányolásának alapja. A történelem ugyanis nem más, mint a modern termelőerők lázadása a modern termelési viszonyok ellen, azon tulajdonviszonyok ellen, melyek a kapitalizmus uralmának létfeltételei.

A kommunizmus a szabadkereskedelemmel, a világpiaccal, az ipari termelés és az ennek megfelelő életviszonyok uniformizálásával szétzilált nemzetek felszámolására tör, mert a munkásoknak nincs hazájuk, a munkásoknak önmagukat együttes cselekvéssel – felszabadulásuk érdekében – osztállyá, osztályharcuk révén pedig önálló nemzetté kell szervezniük. Amilyen mértékben megszűnik a kapitalista kizsákmányolás az egyén szintjén, úgy szűnik meg a nemzetek szintjén is.

A kommunizmus eltörli a kapitalizmus által saját képére formált örök igazságokat, eltörli a kapitalizmus által meggyalázott vallást és erkölcsöt ahelyett, hogy újjáalakítaná azokat.

A kommunizmus ellentmond minden eddigi történelmi fejlődésnek, a kommunista forradalom a leggyökeresebb szakítás a hagyományos tulajdonviszonyokkal, a hagyományos eszmékkel.

A kommunizmus a kapitalista társadalom és a vele járó osztályok és osztályellentétek helyébe léptetett olyan társulás, amelyben minden egyes ember szabad fejlődése a proletár világtársadalom szabad fejlődésének feltétele.

A kommunizmus az egész világ demokratikus pártjainak szövetkezésén és egyetértésén munkálkodik. Nem titkolja nézeteit és szándékait, nyíltan kijelenti, hogy céljai csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el.

Ugyanakkor a kommunizmus nem más, mint a kapitalizmus által legyilkolt társadalmak tetemét marcangoló hiéna.

„A jövendő nemzedékek előtt kötelességünk feljegyezni a XX. század bűneit és biztosítani, hogy azok soha nem ismétlődhetnek”, ezért a magyar Országgyűlés „szükségesnek tartja, hogy a kommunista diktatúrák áldozatairól történő megemlékezésnek minden évben emléknapja legyen a középfokú oktatási intézményekben.” Ezen emléknap dátumául február 25-ét javasolja, és „felkéri a Kormányt, hogy megfelelő egyeztetések után 2000. július 31-ig hozza meg intézkedéseit az emléknap középfokú oktatási intézményekben történő bevezetésére.” A 58/2000. (VI. 16.) határozat a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjáról a közzététele napján, 2000. június 16-án lépett hatályba.

A kommunista diktatúrák értékelése, az áldozatok felkutatása és számbavétele a történettudomány feladata, a téma nem lezárt, a számadatok nem véglegesek, a közelmúlt folyamatos viták tárgya. Egy dologban azonban megegyezhetünk: a XX. században sok más szörnyűségek mellett ezen istencsapás súlyosan érintette Magyarországot is. Tízezreket hurcoltak el, és tízezrek nem tértek haza soha többé családjukhoz. Akik hazatértek, nem beszélhettek. A proletár világtársadalom számára nem létezett sem a gulág, sem a malenkij robot, sem a gupvi – csak tanulmányutak ezrei a Szovjetunióban. Aki végül hazakerült, azt fegyházbüntetéssel fenyegették, ha rabságunk körülményeiről, helyéről, okairól bármit is elmondanak másoknak.

A kommunizmus bűne az egész magyar társadalom kezét bemocskolta, hiszen hivatalosan az egész nép meg volt győződve arról, hogy „hazánk végre a helyes útra tért, amely nem más népek elnyomása és leigázása felé mutat”, hanem a szabadságukért, a békéért és a demokráciáért küzdő népekkel együttműködve hazánk további felemelkedéséhez vezet. Aligha volt ember – lehetett-e egyáltalán bárki egy totalitárius rendszerben –, aki tiszta kézzel megúszta ezt a mocskos időszakot, és a legsárosabb kezűek még ma is köztünk élnek. Aki akkor nem volt velük, az ellenük volt, és azzal könyörtelenül le kellett számolni, mert letérvén a helyes útról, az elnyomó külföldi rendszerek ügynökévé, a rendszer ellenségévé vált.

A hétköznapok embere valahogy túlélte ezt is, de a rendszer után, vagy annak utolsó éveiben születettek aligha tudják elképzelni, milyen volt az a Magyarország. Nekik a szüleik vagy nagyszüleik, idősebb rokonaik, ismerőseik elbeszélésén túl személyes élményük nincs, ergo összehasonlítási alapjuk sincs arra, hogy miben volt más az a korszak, mint amiben most élünk. Ugyanakkor éppen ezért a szüleikkel, nagyszüleikkel, idősebb rokonaikkal vagy ismerőseikkel szemben immunisak a politika azon szándékára, hogy érdeke szerint megvezesse, megetesse őket ígérettel, hazugsággal. Nekik sem kedvük, sem idejük nincs arra, hogy hivatalos ünnepeken biodíszletek legyenek, vagy azt hallgassák, hogy az előző rendszer kiszolgálói, működtetői, „mentegetői” miként mosdatják önmagukat, vagy egymást. Ha bullshitelésen kapják azokat, egyszerűen kiröhögik őket, és ha végképp azt látják, hogy ebből a pávatáncból nem lesz más, csak parasztvakítás, felszállnak az első fapados járatra és csá.

Akik túlélték, nem kérnek belőle többet, mert ők tudják, hogy abban a rendszerben a magyar minden pillanatban hajlandó volt elárulni és feláldozni a magyart, ha ezen az áron megmentheti saját magát, vagy a rendszert. Mert negyven évig ez a rendszer nem maradhatott volna fent annak „mentegetői” nélkül. És ezek ma ugyanúgy képesek minden pillanatban elárulni és feláldozni a magyart, ha ezen az áron megmenthetik saját magukat.

A kommunizmus áldozataira ma velük együtt emlékezünk – a „mentegetők” mellettünk állnak a tömegben, velünk utaznak a buszon, mögöttünk várnak a pénztáraknál kígyózó sorokban, és kormányozzák az országot kétharmados felhatalmazással. A kommunizmus egyetlen áldozata sem nyerhet megnyugvást addig, amíg ebben az országban meg nem történik a valós szembenézés az elmúlt rendszer bűneivel, el nem számolnak bűnükkel a vétkesek.

A kapitalizmus és a liberális demokrácia legnagyobb bűne, hogy a materiális jólét mellett – megfosztva a demokráciát alapjaitól – morális és spirituális összeomlást eredményezett, s ebben az összeomlásban minden megemlékezés, minden főhajtás, minden elmondott beszéd megtűrt hazugság mindaddig, amíg az egész világ szinte csak és kizárólag az anyagi önmegvalósításra épülve hajlandó szemet hunyni a múlt bűnei fölött is. A kapitalizmusnak, az azon alapuló liberális demokráciának és a kommunizmusnak két nagy ellensége a valóság és az igazság. Ezekkel soha, sehol nem bírták és nem bírják felvenni a harcot.

Magyarországon addig nem lesz változás, amíg a kommunizmus áldozataira úgy kell emlékeznünk, hogy a Parlamentben olyanok ülnek, akik felelősek akár egyetlen áldozatért is. Mert értelmetlen minden egyes áldozat szenvedése addig, amíg az utókor, a mai magyar társadalom nem tesz meg mindent a múlt megismeréséért, és nem vonja le a megfelelő következtetéseket. A bűnösök, a rendszer működtetőinek és „mentegetőinek” nevét nyilvánosságra kell hozni, ki kell őket zárni a közélet legmeghatározóbb pozícióiból, az állambiztonsági múltat pedig egyszer s mindenkorra átláthatóvá kell tenni.

Mert aki nem tiszteli a kommunista diktatúra örökségének feltárását, az nem tiszteli 1956 áldozatait és hőseit sem. Az olimpiai pályázat mellett – sőt azt megelőzve – ez az igazi nemzeti ügy. Ebben van szükség valós társadalmi konszenzusra, emellé kell felsorakoznia Orbán Viktornak, Semjén Zsoltnak, Gyurcsány Ferencnek, Botka Lászlónak, Szanyi Tibornak, Molnár Gyulának, Vona Gábornak és Széll Bernadettnek. Aki erre nem hajlandó, annak távoznia kell a közéletből, távoznia az ország vezetéséből – és távoznia az országból. Azok, akik gátolják a kommunista múlt feltárást, nem méltóak arra, hogy a rendszerváltás utáni Magyarországon felelős pozíciót betöltsenek – ők annak a bűnös rendszernek a posztkommunista kiszolgálói.

Miért nem tartunk erről népszavazást? Arra a kampányra nagyon kíváncsi lennék!

Győri Pál

adomany-1