Vendégírás: Elcseszte Orbán is, Borkai is, meg úgy en bloc mindenki

Fotó: Illyés Tibor / MTI Fotó: Illyés Tibor / MTI

Amikor két napja Borkai MOB-elnök Zsolt patetikus nyilatkozatot tett a fővárosi közgyűlésben arról, hogy elárulták bizonyos politikai érdekkörök a magyarok nagy álmát – értsd: olimpiai rendezés –, kiesett az áfa-csökkentett csirkemellsonkás zsömle a kezemből. Ő, „akinek megadatott, hogy a dobogó legfelső fokán álljon” és „képviselje nemzetét”, nagyon rosszul viseli azt, ami ebben az országban kialakult az olimpiai rendezéssel kapcsolatban. Én meg azt viselem rosszul, amikor hülyének néznek, és a nyilvánvalót is tagadják.

Ezt most benézték. Ilyenkor pedig nem elegáns olyan frázisokkal dobálózni, hogy „a sport és az olimpia képes arra, hogy a magyar emberek szívét egy ritmusra dobbantsa”. Mert ez jelen kontextusban bullshit, ugyanis az ő szívük nem a magyar emberekével dobbant együtt, hanem a NAV-hoz be nem kötött pénztárgép csilingelésének ütemére zakatolt együtt a haverokéval.

Pofára esés volt ez a javából a nemzeti együttnyúlás rendszerének, és Borkai joggal feszegeti a kérdést, hogy „fel tudunk állni a mostani sérülés után?” Persze nem árt tisztában lenni azzal, hogy az a mi korántsem a nemzetet jelenti, hanem azokat, akik tátott szájjal rohantak be a faszerdőbe azzal, ahogy ezt az egész rohadt rendszert felépítették, és szépen lassan, hangyaszorgalommal megutáltatták magukat az országgal (Borkai meg a városával).

Van az a mondás, hogy a győzelemből keveset, ellenben a vereségből sokat lehet tanulni. A kérdés az, hogy ezek képesek-e még egyáltalán tanulni valamit is, mert ahhoz legelőször is belátásra van szükségük – belátni, hogy ezt nem a gyíkemberek, nem a Sorosék, nem a norvégok, de még csak nem is az „emútnyócév” cseszték el, hanem ők. A budapesti olimpiai pályázat előkészítése és levezénylése nagyban hasonlított ahhoz, ahogy Borkai az EYOF 2017 -pályázatot (European Youth Olimpic Festival/Európai Ifjúsági Olimpiai Fesztivál) intézte Győrben. Kitalálta, előadta a Viktornak, beígérte neki a maga részét, majd egyedüli pályázóként gigászi küzdelmek árán 24 milliárdos költségvetéssel meg is nyerte a rendezés jogát.

A győriek nem most hallottak tőle először olyan frázisokat, hogy „amikor Rióban nyolcszor csendült fel a magyar Himnusz, együtt sírtunk, együtt nevettünk.” Meg hogy „az olimpia alatt egy picit megszűnt a rohanó hétköznapok valósága, és igazán átéreztük, hogy milyen büszke érzés magyarnak lenni”. Csakhogy az igazság az, hogy úgy vagyunk ezzel a fene nagy együvé tartozással, mint magával a sporttal, ami az olimpia alatt nagyon-nagyon fontos számunkra, majd egy lendülettel ki is veszik belőlünk az érdeklődés, amint túl vagyunk a záróünnepségen, és átkapcsoltunk a Szulejmánra. A pár napos együvé tartozás ugyanolyan éteri látomás, mint az a nemzeti konszenzus, aminek elárulásával most Borkai vádol egyeseket – kivéve, hogy nemzeti konszenzus ebben a megtépett országban már nagyon régen nem volt. És ezt nagyban köszönhetjük az elmúlt évtizedek vezetőinek.

Ám az, hogy ezt továbbra sem hajlandóak felismerni, és sértődötten közlik, hogy „a felelősség a korábbi döntésükből kihátráló ellenzéki pártokat terheli”, azt jelzi, hogy itt bizony minden remény elveszett a változásra. Ráadásul miközben ezek egymás pofáját nyomkodják bele a tehénszarba (a Jobbik meg csendben szemlélődik a vurstliban), a Los Angeles Times még rúg is egyet a nemzeti gyászba borult, a nemzeti konszenzust sirató Borkaiékon, és közli, „az, hogy Budapest nem pályázik, sokat nem változtat a helyzeten, ugyanis kezdettől fogva Párizs és Los Angeles volt a két legnagyobb esélyes a 2024-es olimpia megrendezésére”. Finoman jelezve azért azt is, hogy az a közel 35 milliárd, amit eddig eltapsoltunk az olimpiai rendezésre, ablakon kidobott pénz – ebben mondjuk igazuk van, mert ennyi pénzből Győrben Borkai EYOF-ot csinál úgy, hogy még vissza is oszt belőle.

Püthagorasz óta tudjuk, hogy az olimpia nem több mint amikor „egyesek kalmár-sátraikba telepednek, s csak azzal törődnek, hogy a nagy jövés-menésben mit lehet keresni, míg mások minden erejükkel a dicsőségért küzdenek. Végül a túlnyomó többség, a nézők, csak egyszerű szemlélői az eseményeknek”. A magyar valóság maga lett az olimpia Orbán rendszerében és Borkai városában: a kalmár-sátrakba mészárosok és p(a)árok költöztek, a nagy jövés-menésben két pofára nyerik a közbeszerzéseket, közpénzek hízik a valaguk, miközben mi, magyarok, a túlnyomó többség, csak szemlélői – és elszenvedői – vagyunk ezeknek az eseményeknek.

Nemzeti konszenzus csak egyetlen dologban lehet: Orbánnak – és Borkainak – mennie kell. Ugyanakkor magunkat is meg kell látnunk a tükörben, miközben azokat az eseményeket mégiscsak önfeledten szemléljük; mert ez kell nekünk, mert ilyenek vagyunk: szeretjük magunkat becsapni, tocsogni az érzelmekben, hősnek képzelni magunkat, hinni, hogy mi szartuk a spanyolviaszt, puskásozni, neumannozni, hathármazni és rubikernőzni. És képtelenek vagyunk felfogni, hogy nem az előző versenyek rangsorai mutatják meg, mire képes valaki, hanem az, amit az aktuális versenyen bizonyít. Erre egyébként a visszavonulás hírét két croissant között megemlítő francia Le Parisien is rámutatott, mondván, a magyar pályázat alapja az volt, hogy „Magyarországnál csak kilenc nemzet nyert több olimpiai érmet eddig”.

A világ tehát úgy volt ezzel a magyar pályázattal, hogy csinálják, költsenek, áltassák magukat, aztán majd nemzeti gyásznapot hirdetnek a vereség hírére, Szijjártó Petike meg majd valamelyik frissen gründolt kereskedőházban eltemeti az olimpiai álmot, és kész. Húzzuk ki az ujjunkat a biliből, és végre tanuljuk meg rangsorolni a dolgokat! Egy magyar rendezésű olimpia esetében többek között kulcstényező a makrogazdasági stabilizáció (nem plakátokon hirdetve, az nem ér), az azt követő, hosszú távon legalább 3 %-os növekedési pálya, az euró bevezetése – vagy annak lehetőségének értékelhető közeleségbe kerülése.

Ezek után fújjunk egyet, várjuk meg, míg mindenki saját maga belátja – és nem az egész oldalas kormánypropagandában olvassa –, hogy jól teljesítünk, és jobban élünk, aztán mikor mindenki lenyugodott, lehet népszavazni arról, hogy akarunk-e olimpiát rendezni. Nem nekimenni az egésznek vak komondor módjára, és politikai érdekek miatt hergelni a jónépet ilyennel. Míg az ókorban Zeusznak és Pelopsznak áldoztak az olimpiai játékokkal addig mára már csak a profit maradt. De ez a profit nem a rendező országoknak – vagy a házigazda városoknak – jár elsősorban, hanem az olyan sportvezetőknek, és a kalmár-sátrakban ücsörgőknek, akik ha nem állnának ki a budapesti olimpiai rendezés mellett, „akkor az olyan lenne, mintha az orvosnak azt mondanák, hogy ne gyógyítson, vagy a tanárnak, hogy ne tanítson többé”.

Borkainak már mondták, hogy ne legyen MOB-elnök, az orvosoknak meg nem jár ebben az országban megbecsülés, a tanárokat pedig egyre lehetetlenebb helyzetbe hozzák. De hagyjuk magára egy kicsit a pityergő Borkait, és látogassuk meg a mosolygósabb felét: Győr 2011-ben pályázott az EYOF-rendezésre, a városi közgyűlés azzal a feltétellel fogadta el, hogy a kormány garanciát vállal a költségek fedezetére, amennyiben győznek a pályázaton. A Viktor megadta – ahogy Korda Gyuri bátyánk mondaná, és Győr komoly ellenfelek nélkül, egyedüli pályázóként 2012 decemberében el is nyerte a rendezés jogát.

Jó év volt ez a Borkai családnak, hiszen azon a nyáron Petrácska lányuk Miss Alpok-Adria lett. Ezek után már semmi nem állíthatta meg a gőzhengert, a pályázatban foglalt 24 milliárdos költségvetésből elkezdődött a beruházások dömpingje, ökológiai hálózatba tartozó területek beépítése, finoman szólva is érdekes telekvásárlások az EYOF-létesítmények környékén, szinte egy teljes parkerdő kiirtásának gondolata, új villanegyed víziója, rekreációs szálloda álmai, pénz és pénz minden téren – a slepp előre dörzsölte a markát. Nem meglepő hát, hogy 2016-ban már 30 milliárd körül járt az a költségvetés, de azért a parkerőd kiirtása nem jött nekik össze – legalábbis nem akkora mértékben.

A győriek a bőrükön érezhették és érezhetik, hogy mire képes a Fidesz akkor, amikor a sport és olimpia hívószavakkal mindent le lehet tarolni, mindenen lehet nyereséget termelni, ki lehet szipolyozni egy várost a végtelenségig, hogy aztán egy egyéb célra aligha alkalmas infrastruktúrát hagyjanak maguk után, a fenntartás és üzemeltetés gondjait másokra bízva, a nyereséget pedig offshore cégekbe kimentve. Egy álom foszlott szerte tegnapelőtt este pusztán azért, mert mégiscsak fontosabb volt „önös politikai érdekeiket előtérbe helyezni, mint a nemzeti egység mellett kitartani”. A nemzeti egységre viszont itt pontosan ők nem voltak vevők, a politikai érdekeiket meg leginkább a Fidesz tartotta szem előtt, mert még mindig nincs mivel kampányolni 2018-ban.

Lehetett migráns-kérdésben vegzálni az embereket, és egy elkésett időpontban erre népszavazást kiírni, lehetett és lehet milliárdokért az embereket otthonukban papír alapú spamekkel bombázni nemzeti konzultáció néven hétmérföldes baromságokról, de érdemben vitázni társadalmilag fontos kérdésekben, a magyar emberek mindennapi létét közvetlenül befolyásoló dolgokban nem.

Pom-pom Putyin nem hajlandó továbbra sem konzultálni az oktatásról, az egészségügyről, de arról, hogy civil szervezetek a nemzet vesztére törnek, meg a rezsihadzsiméről ha kell, ha nem. Tulajdonképpen nem maga az olimpia az érdekes, hanem az oda vezető út, amikor egy egész országnak kell egységesebben gondolkodnia, építkeznie és átalakulnia kívül-belül. De ez most sem jött össze, elcseszte Orbán is, Borkai is, meg úgy en bloc mindenki.

Győri Páladomany-1