NEHAZUGGY

Mordorból jelentem

Tamás Róbert | 2017. Február 16, Csütörtök | 10:00

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,324,946 forint, még hiányzik 675,054 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Ha valaki – mint tegnap én – beül az autóba és megcélozza Magyarország északi régióját, csodát láthat. Ahogy távolodunk a fővárostól, úgy fedezhetünk fel egyre többet a valódi fejlődésből, dübörgésből és csodagyerekségből. Nem is kell túlságosan messze menni, 100 kilométerre Budapesttől már egy merőben más országban, de akár másik kontinensen is érezheti magát az ember.

Kisváros a szlovák-magyar határon. Konkrétan Balassagyarmat – ide vitt az utam -, szemmel látható módon sodródik egyre távolabb attól, amilyen még 10 évvel ezelőtt is volt. A rendszerváltás után a település – ahogy a környező falvak is – fejlődésnek indult. A lepusztult házakat elkezdték felújítani, a szürke egyformaságot felváltotta a szépen felújított, színesre festett, régi pompáját visszanyert bájos épületek sora. Apró üzletek nyíltak. Könyvesboltok, fehérnemű üzletek, pékségek, cukrászdák, éttermek, sportboltok bújtak elő a földből. Emberi léptékű, élhető városka volt a múzeumával, strandjával, az iskolaváros-jelleg érezhető volt a mindenhol jellemző pezsgéssel. Az én emlékeimben még ez a kép élt.

Ezért volt annyira mellbevágó a kontraszt az emlékek és a valóság között. Az évtizede felújított épületek kissé megkoptak. Amelyeket nem sikerült felújítani, azok úgy maradtak, pontosabban tovább pusztultak. A kis üzletek eltűntek, a városka egyetlen áruháza kínai bazár lett. És még nyílt egy csomó kínai üzlet, bőven több, mint amennyire igény lehet egy ekkora településen. Könyvesboltot, kávézót nem sikerült találnom, ahogy szemetest sem a járda mellett.

A kicsi Tesco választéka siralmas, néhány fonnyadt zöldség árválkodott a polcokon, ládákban félig rothadt narancsok, a húsospult sem volt éppen szemkápráztató. A parkolóban legalább az autók felén szlovák rendszámtábla és távolról sem azért, mert a Bayer-család oda jár vásárolni. A helyiek szerint jórészt a szlovák bevásárlóturisták tartják életben a helyi kereskedelmet.

A piac – Közép-Európa legnagyobb zsinagógája volt a helyén valamikor – egészen balkáni állapotokat tükröz, szemmel látható, hogy évtizedek óta nem történt semmiféle fejlesztés. A strandra – már csak a mínusz két fokra való tekintettel is – nem mentem be (igaz, nem is volt nyitva), de a mellette árválkodó kemping egy elhanyagolt tehénlegelő benyomását kelti, rongyos csirkehálóval körbekerítve.

A belvárosban történtek ugyan átalakítások, a városkán átvezető utat ismeretlen okból nagyon erősen beszűkítették és macskakőre cserélték a burkolatot. Erről azt kell tudni, hogy bár jól fest a fotókon, de már a ködszitálástól is síkossá válik, egy kis hótól korcsolyapálya lesz belőle, ha néhány macskakő kilazul, vagy kifordul a helyéből, akkor pedig tankcsapdaként üzemel. Van viszont díszkút. Szerencsére.

A leginkább szembetűnő azonban nem az épített környezet pusztulása, hanem az ott élő emberek amortizálódása. Szürke bőrű, mosolytalan, többségében rosszul öltözött fiatalok és idősek mindenhol. A Tescoba belépve tisztább koórképet kaphatunk az ország állapotáról, mintha pihenés nélkül végigolvasunk 26 tanulmányt a Századvég alkotásai közül. Az üzlet előterében lévő – egyfajta közösségi találkozóhelynek szánt – ételsziget kopott asztalkái mellett a közeli buszpályaudvar közönsége üldögél – kint mínusz fokok röpködnek, itt legalább van fűtés – többségében idős, falusi ember. Néhány fiatal is, divatosnak szánt kínai ruhában, olcsó cipőben. A hangulat az, ami rémületes. Annak ellenére, hogy elég sokan voltak az üzletben, majdnem síri csend volt. Az emberek fásult arccal csoszogtak a sorban, kosarukban néhány alapvető élelmiszerrel.

Egyetlen házaspár törte meg a Mordor-feelinget. Egy idősebb – nyugdíjaskorú – vidám fickó és a felesége. Pukkadásig tömött bevásárlókocsi – amúgy semmi extra, csak minőségi gyümölcslé az olcsó gyümölcsital helyett, friss hús, drágább mosószer és hasonló luxuscikkek -, a pasas a helyi divatirányzattal ellentétben nem kitérdelt munkásnadrágban, vagy kínai gatyóban, hanem normális farmerben, a feleség is csinosan öltözött, vidám nő. Kiríttak a környezetükből. Olyannyira, hogy megbámulták őket az emberek. Olyan volt, mint a hülyécske horrorfilmekben, amikor már mindenki zombivá változott, csak egyvalaki nem és el szeretne vegyülni a tömegben, de a többiek felismerik. A szagáról, vagy arról, hogy mosolyog.

A város lepusztult. Nem csak az épületek. Biztosan hozzátesz ehhez a kedvezőtlen képhez a ronda idő, a tél végi hangulat is. Majd tavasszal visszamegyek és megnézem, változott-e valami. Tartok tőle, hogy a természet ébredésén kívül nem sok minden. Az emlékeimben barátságos, élhető, jómódú kis polgárvároska élt, a valóságban egy szürkére kopott, reménytelenül savanyú szagot árasztó, leszakadóban lévő település fogadott. Ha nem járnék rendszeresen az ország különféle településeire, azt is gondolhatnám, hogy hallucinálok. De nem. Szinte mindenhol hasonlót tapasztalok. A néhány fejlődő régiót leszámítva ez a kép fogad. A stadionok, kisvasutak, unortodox gazdasági sikertörténetek országában pusztul a vidék. Rohamléptekkel. Megállíthatatlanul. adomany-1

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!