Ha felhangzik az utcákon a változást akarók hangja, jövök

Fotó: Lázár Gergő Fotó: Lázár Gergő

Egy év után látogattam ismét haza, de sajnos felemás emlékekkel „gazdagodtam”. Egy nagyapa elvesztése soha nem könnyű. Mikor egy évvel korábban már az idősek otthonában látogattuk meg, tudtuk hogy talán ez lesz az utolsó alkalom arra, hogy elbúcsúzzunk tőle. Sajnos igazam lett, és már soha nem láttuk őt többet. Talán mégis szerencsésnek mondhatom magam, magunkat, mert megadatott, hogy végső búcsút vegyünk egymástól.

2015 decemberében, nagypapám 89. születésnapján érkeztünk haza Magyarországra barátnőmmel. A több mint négy, külföldön eltöltött év után is úgy jövök mindig haza, mintha karácsony lenne. A mi családunk számára a hazautazás időpontja „a” karácsony, a mi kis karácsonyunk. Már rég nem az ajándékokról, a karácsonyfáról szólnak ezek a napok. Számunkra ez valójában annak az ünnepe, hogy az egész családunk együtt van újra. Kiköltözésünk óta azonban ez a bizonyos karácsony váratott magára. Hol egyikünk, hol másikunk érkezett haza. Ki mikor tudott elszakadni az ottani életétől. De együtt soha nem sikerult egy napot sem otthon tölteni.

Még 2010 környékén, legidősebb testvérünk hagyta el elsőként a fészket. Majd 2013-ban középső testvérem és én is kénytelenek voltunk követni őt. Kezdetben a felfedezés iránti vágy hajtott minket. A nyelvtanulás lehetősége, egy másik kultúra megismerése. Azonban az ember idővel rájön, hogy nem csak ez hajtotta. Nem ez volt az egyetlen oka annak, hogy elhagyta az országot. Ha mégis, akkor sem igazán képes már visszarázódni a hazai életbe.

A kint töltött évek megváltoztatják az embert. Más felfogás, más világnézet alakul ki bennünk, noha felejteni soha nem fogunk. Lehet, hogy mára már a karácsonyi sült pulyka, vagy a vasárnapi paella a normális számunkra, mégsem fogjuk soha elfeledni a túrós csusza, vagy a frissen sült rétes izét. Sok dolgot vagyunk képesek megszokni, majd megszeretni, de megváltoztatni azt, ami belénk ivódott gyerekkorunkban, már igen nehéz, sőt talán lehetetlen is. Aki egyszer magyarnak született, az bárhol is éli le életét, magyarként fog élni, és később eltávozni. Lehet hogy az útlevele már más nyelven van, a magyar nyelvtudása is kicsit kopottas, mégis magyar marad örökké.

Idén januárban végre összehoztuk azt a várva várt karácsonyt. Talán akaratlanul is, de tudtuk, hogy mi az apropója. Ez az alkalom nem a felhőtlen örömről és kacagásról szólt, mégis itt kellett lennünk. Barátnőm és én a reggeli géppel elsőként érkeztünk az országba, de akkor még nem sejtettük, hogy elkéstünk. Ahogy a gép kerekei földet értek, nagypapám már nem volt többé. Talán útközben, a felhők felett még láttuk egymást, ki tudja.

A temetés körüli ügyintézés azonban hamar visszazökkentett a magyar valóságba. Ilyenkor az ember elvárná, hogy megkönnyítsék az ügyintézést és a családnak ne kelljen mással foglalkoznia, mint a szép emlékek felidézésével. Na, itt erről szó sem volt. A temetkezési vállalkozó kioktató, bunkó hangnemétől kezdve az egyik irodából a másikba rohangászáson át a végtelen teszetoszaság jellemezte az egészet. Ez még a spanyol bürokrácia után is erős arconcsapás volt. Az elhunyt és családja iránti tiszteletet teljes mértékben mellőző társaság, a temetést üzletként kezelve tárgyalt a teendőkről. A halál számukra mindössze bevételt jelent.

Ez csak egy, a rengeteg magyar valóságba visszazökkentő tényező közül. Amikor a Blaha aluljárójában a -10 fokos hidegben áthaladva a barátnőm csak annyit kérdez: „miért alszik az a férfi a dermesztő hidegben a kövön?”. Válaszom pedig nekem sincs. Amikor Erzsébetvárosban egy férfi már angolul kér egy kis pénzt, hogy forró teát vehessen magának. Az emberek sajnos igen gyorsan alkalmazkodnak, de talán választásuk sincs már. Egyszerűen elegük van az egészből. Megunták a harcot a mindenapokkal.

Bár arra jöhettem volna haza, hogy az utcákat tízezrek lepik el, jobb életet követelve kiléptek a megtűrés és elfogadás sűrű sötétjéből! Bárcsak képesek lennének az emberek tízezrei, sőt milliói kinyitni a szemüket és meglátnák, hova is süllyedtünk!

Évről évre képes vagyok meglepődni azon, hogy éppen hol tartanak az árak. Sok szolgáltatás, étel ára már bőven az angol, spanyol árakkal van egy szinten anélkül, hogy a fizetések akár meg is közelítenék azokat. Számomra már-már felfoghatatlan, manapság hogy lehet normális életet élni, egy akár alapfizetéssel rendelkező családban. Az élet egyre inkább ellehetetlenedik, mégsem kiáltunk változásért.

Kiutazásom előtt talán soha nem láttam volna meg ezeket a különbségeket, talán már én is rég beletörődtem volna. Elfogadni mindig a legegyszerűbb. Én úgysem tehetek semmit. Az ember magának képes a legkönnyebben hazudni. Máshol sincs kolbászból a kérítés! – hallom sokszor. Lehet, hogy nincs kolbászból, de legalább még van. Az itthoni élet mércéje mindig azzal mérhető, hogy mi az, ami még van. Az már soha nem fontos mi az, ami volt. Nem fontos itt már semmi önmagunkon kívül.

Annak reményében hagyom el az országot, hogy lesz majd egy olyan nap, amikor érdemes lesz újra hazatérni. Ha felhangzik az utcákon a változást akarók hangja, jövök. Azt nem tudom, hogy hazaköltöznék-e, vagy túlságosan elszakadtam már, de segíteni, újraépíteni biztosan jövök. Ha nem magamnak, akkor az utánam következőknek.adomany-1