Haza. Árulás

Fotó: Lázár Gergő Fotó: Lázár Gergő

Beteg vagy. Magatehetetlenül fekszel a tulajdon mocskodban és nem érted, nem hiszed el, hogy rajtad múlik. Csak rajtad múlik, hogy felkelj, megerősödj és újra a régi szépségedben mutasd meg az arcodat.

Elárultál. Te árultál el engem, nem én téged. Elárultál, amikor magamra hagytál ha beteg voltam, elfordultál, amikor megsérültem, nem segítettél, hogy meggyógyuljak.

Elárultál, amikor elengedted a gyermekeidet, amikor nem adtál nekik elég szabadságot. Ellökted őket magadtól, mert sokat beszéltek, sokat kérdeztek. Fárasztó – ezt mondtad. Követelőznek – ezt állítottad. Hálátlanok – ezt hazudtad. Pedig nem követelőztek, csak a jogos jussukat akarták. Egy talpalatnyi helyet, egy korty levegőt, élhető életet.

Elengedted őket és most nincs, aki gondoskodjon rólad. Mert te sem gondoskodtál róluk. Nem tartottad meg őket, nem óvtad, nem tápláltad.

Elárultad az öregeket, akik mindig itt voltak melletted, akik évtizedeken át szerettek, gondoskodtak rólad amikor elesett voltál, betakargattak amikor fáztál, kimosták a sebeidet amikor összezúztad magad a harcokban. És most, amikor ezek az öregek fáznak, te nem takargatod be őket. Odaadtad a takaródat olyanoknak, akik az ágyuk elé terítik, mint egy legyilkolt állat bőrét. Most, amikor ezek az öregek térdre zuhannak, nem segíted fel őket, nem mosod ki a sebeiket. Embertelen lettél.

Elárultál engem, amikor nem tudtál helyet szorítani a gyermekeimnek, hogy ők is felépíthessék a maguk életét. Elárultál, amikor keresték, de nem találták a nekik járó jövőt, mert azt odaadtad olyanoknak, akik végül felszögelték a falra a kandalló fölé. Mint egy győzelmi trófeát. A gyermekek elmentek messzire. Ahol jut még nekik is holnap, az nem csak néhány kiválasztott jussa.

Elárultál, amikor sorra visszavettél mindent, amit adtál. Az emberséget, az összetartást és összetartozást, a szavakat, gondolatokat, azok szabadságát. Visszavetted az ünnep örömét, a zászló pirosát, fehér színét, végül a zöldjét.

A piros szín: erő.

A fehér szín: hűség.

A zöld szín: remény.

Nem, nem én árultalak el. Te voltál. Amikor hazugokat engedtél be a házadba, akik kifosztottak. Elvették azt, ami nem csak a tiéd, hanem mindannyiunké, az örökségünk és a gyermekeink öröksége.

Te árultál el, amikor tolvajokat tűrsz meg a földeden, akik centinként, rögönként húzzák ki azt a gyermekeid talpa alól, ameddig már nem marad semmi, ahol megvethetnék a lábukat. Vagy szolgaként élhetnek a mások földjén, vagy el kell menniük olyan helyre, ahol nekik is jut egy kis hely. Ahol önmaguk lehetnek és nem kell együtt csaholniuk a hordával. Ahol nem a horda vezetője mondja meg nekik, hogy meddig mehetnek, hogyan élhetnek, hanem csak rajtuk múlik. Csak rajtuk.

Elárultál, amikor tétlenül tűröd az aljasságot, amikor nem emeled fel a fejedet akkor sem, amikor a múltadat, jelenedet és jövődet tapossák a sárba, tépik rongyokká, hogy végül a darabjaival a trágyát töröljék le a cipőjük talpáról. Az az én múltam is, az én jelenem és az én jövőm. Mindenkié.

Elárulsz minden egyes napon, amikor nem fogod meg a kezét a botladozóknak, amikor nem adsz gyógyszert a betegeknek, amikor nem engeded kibomlani a gyermekek elméjét, amikor nem bugyolálod meleg takaróba az útjuk végére érkező fáradtakat.

Beteg vagy és én nem tudok segíteni neked, mert nem engeded. Senki sem tud segíteni, ha nem akarod. Vak lettél, süket, béna és gonosz. Megmérgeztek és nem akarod kiokádni magadból a mérget, hogy megtisztulhass végre. Összeszorított szájjal nyeled vissza újra és újra azt, ami belülről elpusztít.

Itt fekszel a mocskos matracon egyedül, görcsökben fetrengve. Nincs párnád, paplanod, lepedőd, nem fogadod el a gyógyszert. Nem engedsz közel magadhoz senkit, csak azokat, akik kifosztottak, akik a méregpoharat eléd tették. Hálátlan vagy – üvöltöd és akik megbetegítettek, csak röhögnek. Röhögnek rajtad, röhögnek rajtam és röhögnek mindenkin, aki nem tartozik a falkájukhoz.

Beteg vagy és elmarsz mindenkit magad mellől, csak azokat nem, akik beteggé tettek. Hamarosan nem marad annyi erőd sem, hogy védekezz, amikor majd nyílik az ajtó és eljönnek érted. Te már nem fogod felismerni őket, de ugyanazok lesznek, akik 40 éven át a dohos, sötét pincében tartottak. Ugyanazok a vasalt csizmasarkak fognak rátaposni a kezedre, amelyek nyoma még be sem forrt az elmúlt 27 évben. Ugyanaz a pince lesz a tömlöcöd, csak most más címer lesz a falon. És az én tömlöcöm is az lesz, ha veled maradok. És a gyermekeim tömlöce is az lesz.

Elárulsz engem, ha engeded. Elárulsz mindannyiunkat, akik hiszünk benned, akik szeretünk és mindent megtennénk, hogy meggyógyulj. De az első lépést neked kell megtenned. Máshogy nem megy. Sehogy máshogy. Állj fel a vackodról és hányd ki végre a mérget. Ameddig nem késő.

Ébredj!adomany