Most akkor én ülök fordítva a döglött dakota lovon, vagy mi van?

Forrás: nava.hu Forrás: nava.hu

Ma lesz az a nagyon nagy nap, amikor az Orbán Viktor nevű ember olyannyira értékelni fogja az országot, hogy le kell zárni hozzá a környéket, de még a tömegközlekedést is megváltoztatják arra az időre, nehogy a villamos csilingelése megzavarja Európa jövendő urát a felolvasásban. Szinte tök mindegy, hogy mit fog handabandázni – bár nyilván napokig fogjuk majd boncolgatni az elhangzó mondatokat, a lényegen mit sem változtat a jelenlegi álláspont.

A világon nincs annyi dakota vicc, szóvirág, álkínai álbölcsesség, amivel el lehetne fedni a felolvasó hetvenkét pálfordulását, szélkakas módjára kivitelezett irányváltásait és mindennek a szembeköpését, amit eddig képviselt.

Sokszor beszélünk Orbán Viktor felelősségéről – ami kétségtelenül helytálló -, de ritkábban, inkább csak érintőlegesen beszélünk azok felelősségéről, akik tevőlegesen, vagy passzívan hozzájárulnak a rendszer működéséhez. Márpedig azt tudjuk egy rohadtkizsákmányoló multitól, hogy a legkisebb is számít. Márpedig számít. A Matolcsy-Rogán-Lázár típusú elitcsapatok (jó, mindig valamihez mérten valamilyen valami – ezt egy Albert Einstein nevű illető már régebben megfogalmazta – és ebben a vonatkozásban ők elitnek is számíthatnak) és egyéb szó-, valamint táskahurcolók mellett ott vannak azok, akik jól akarnak élni. Szinte mindegy, hogy milyen áron és azt az árat kinek kell megfizetni, ők jól akarnak élni.

Aztán vannak azok, akik csak nyugodtan akarnak élni, csak őket hagyják békén, a többi nem érdekes. Azok, akik mellől simán elvihetik a szomszédokat, kollégákat, akár árokba is lőhetnék őket, elfordítják a fejüket és semmi baj nincs. Ameddig nem rájuk kerül a sor.

Ma már a kormánynak van saját gazdasági holdudvara – ennek létrehozása érdekében jó sok vállalkozást kinyírtak, de nem baj, mi így szeretjük -, van saját médiája. Mindene, ami szemnek, szájnak és hánynak ingere. Mégis boldogtalanok. Az ember normális ésszel azt gondolhatná, hogy ekkora fölény birtokában megnyugszanak és diadalmasan élik a maguk életét, de nem. Háborúznak, csatáznak, harcolnak reggeltől reggelig. Nincs egy nyugodt percük.

Van az az embertípus, aki annak ellenére, hogy neki mindene és még annál több is megvan – bőven csörgedező pénzforrás, terülj-terülj asztalkám, üssed-üssed botocskám – képes a koldustól is megkívánni az alamizsna forintokat. Mert neki az is kell, azt is akarja. Szar érzés lehet így élni.

A kormány mindent megtesz annak érdekében, hogy kinyírjon mindent és mindenkit, aki kritikát merészel megfogalmazni a rendszerszintűvé hízlalt, törvényre emelt korrupció ellen. Megy a visszamutogatás, a sunnyogás, a hazudozás.

A bedarált, vagy felvásárolt média birtokában sem képesek elviselni a tőlük független hangokat. A civilek hangját sem. Semmit. Azt szeretnék, ha síri csend lenne, de meggyőződésem, hogy akkor is boldogtalanok lennének, ha ez bekövetkezne. A rengeteg pénzből fenntartott, minden létező módon támogatott propagandagépezet frusztrált kis fogaskerekei is úgy nyüszítenek, mintha szamizdatként kellene megkapaszkodniuk a lét és nemlét peremén.

Éppen az imént volt szerencsém olvasni Gajdics Ottó veretes írását, amiben éppen a Magyar Kétfarkú Kutya Pártba áll bele páros csülökkel. Mert ugyan Gajdics Ottó szereti a tréfát, csak nem viseli el. Már amennyiben annak ő, vagy a teljesen konzervatív és tökéletesen polgári Magyar Idők című akármi a főszereplője. Miután az MKKP egy kamu lapot ad ki hétfőn – nyilvánvalóan nem véletlenül – a Magyar Idők címlapját felhasználva – lesz benne ufótámadás, véget nem érő olimpia, véletlenül a Rákóczi útra épült stadion -, a méltóságában és még nem tudom micsodájában sértett Gajdics Ottó, valamint a MI beperelik a Kétfarkút. Ami eddig rendben van, az ő döntésük. Pereljék be.

„Ha süt a poénból a nívótlanság, a zsigeri gyűlölet, bárki véleményének, hitének, munkájának a semmibevétele, azon leginkább csak sírni lehet” – írja Gajdics. Majd szorosan ez után:

„Sír-rí a balliberális hőbörgők hada, mert álhírek tömege özönli el a közösségi oldalakat, és még befolyásolják is a tisztelt publikumot, ráadásul nem a nekik tetsző irányba. Ugyanakkor gátlástalanul hősnek próbálják beállítani a miniszterelnöki interjú meghamisítóját, nyilván tréfásnak találva őt is. Azonnal lecsapnak, mint a vércse, ha véletlenül elírunk valamit, de eszükbe nem jut szégyenkezni, ha a megvásárolt véleményükkel keretezett hírekről olykor kiderül, hogy közük nincs a valósághoz. Hazudva, letagadva, álcázva, de szorgalmasan szolgálják az Orbán-fóbiások érdekeit, közben bennünket neveznek pártszócsőnek, lakájmédiának, a kormányzati ülep fényesítőinek. Ebben a környezetben kell megküzdeni a hírfogyasztók bizalmáért, ezért nehezen képzelhető el aljasabb akció, mint amivel most próbálják lejáratni a Magyar Időket.”

Ez az a szint, ahol már csak röhögni lehet a hírfogyasztók bizalmáért heroikusan küzdő, a napi létében fenyegett kormánymédián.

És én egészen komolyan próbálom megérteni ezt a gondolatmenetet. A minden módon és minden eszközzel támogatott propagandagépezet egyik (és másik, és harmadik) eleme nevezi fizetettnek, megvásároltnak például az MKKP-t, de valójában a civileket, akik támogatják akár az MKKP-t, a Momentumot, vagy amit, akit akarnak. Miközben a még kormányfüggetlen média az életéért küzd, a kényelmes helyzetben lévő propagandagépezet halálsikolyokat hallat.

Lehetséges, hogy nem is a Kétfarkúak a vicces lányok-fiúk, hanem a kormány szócsövei azok? Én pedig végig fordítva ültem a döglött dakota lovon?adomany