Március 29,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Vendég: Ez az ország nem szeretett úgy, ahogyan én próbáltam szeretni őt

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,506,669 forint, még hiányzik 1,493,331 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Három nappal ezelőtt írtunk egy cikket a román puliszka és a magyar lecsókolbász egymáshoz való viszonyáról. Egészen konkrétan ennek a két nemzeti eledelnek a robbanási esélyeit vizsgáltuk.

Rendhagyó módon ezúttal a cikkhez érkezett kommentekből ragadtunk ki egyet. Kellőképpen érdekesnek, elgondolkodtatónak és tanulságosnak ítéljük ahhoz, hogy – a lényegi mondanivalót nem érintő – kisebb csiszolómunka után a szélesebb nyilvánosság elé tárjuk. 

Megjegyzésként annyit, hogy talán segít megérteni olyan, valóban határokon átívelő kérdéseket, amelyekről keveset tudunk, vagy semmit nem tudunk, vagy ellenkezőleg: mindent tudni vélünk, megvan a szilárd véleményünk és a megingathatatlan előítéleteink.  

„Én erdélyi szülöttként, mondom romániai, és hangsúlyozom, romániai magyarként 1975-ben települtem át Kolozsvárról. Na, nem azért, mert a turulálmom ez lett volna, egyszerűbb a magyarázata: magyarországi lányba lettem szerelmes, és a magánéletem további lépéseit ez határozta meg.

Nos, áttelepültem az anyaország iránti nagyon nagy várakozással a szívemben, lelkemben, egyúttal rácsodálkozva az itteni társadalmi, gazdasági, kulturális, szociális és egyéb vívmányokra. Emberek, családok – néhai feleségem pedagógus volt – barátsággal fogadtak. Mint ahogyan én is büszkén szerveztem velük/nekik erdélyi autós kirándulásokat, hogy megismerjék azt, amiről az Ibusz-utak szervezőinek sem voltak ismereteik. Honnan is lehettek volna? Megmutattam Romániát belülről, ahogyan azt én éltem meg, és ami nekem máig felejthetetlen, pótolhatatlan. Megmutattam, mit jelent az erdélyi embernek a szűk hazája, mit jelent az erdélyinek a barátság. Milyen az, amikor az utolsó falatjukat is megosztják velük. Ne feledjük, abban az időben a hentesüzlet jó esetben egy rekesz fagyasztott csirkét kapott eladásra.

Megmutattam, mennyire őszintén szeretik Magyarországot az erdélyiek. Megmutattam magyarországi barátaimnak, hogy az erdélyi magyar az ottani körülményekhez képest, hogyan tartotta meg identitását. Rámutattam, hogy a székely kapunak, korondi vázának, a szőtteseknek ott eszmei, szakmai-kulturális értéke van, míg ugyanezek itt legfeljebb áruértéket képviselnek, mint ahogyan azt a sok majmolási kísérlet bizonyítja is.

Szóval az a véleményem, hogy magyarnak lenni és megtartani identitásomat/identitásunkat, a nem vagyoni értékeinket, belső emberi tulajdonságainkat Romániában, Erdélyben, nem kis feladat volt. És nem a román emberek (ugyanis elvetemült, szélsőséges emberek mindkét oldalon vannak), hanem a diktatórikus rendszer miatt.

Természetesen én azt a rendszert is másképp éltem meg, mert fiatal voltam. Szüleim révén, akik pedagógusok voltak (apám iskolaigazgató, anyám egy magán német tannyelvű óvoda egyszemélyes óvónője), megtanultam hogyan kell románnal, szásszal, más gondolkodású emberekkel együtt élni, együtt tanulni, együtt dolgozni, együtt szórakozni, szerelmesnek lenni, nem sorolom.

Ezért én külön hálás vagyok nekik – a szüleimnek -, hogy nem neveltek vakságra, arra neveltek, hogy már fiatalon önállóan tudjak gondolkodni, önálló véleményem legyen mindenről, és azt ne szégyelljem megmutatni, kimondani és azért harcolni, vállalva a tévedés ódiumát is.

Nos, ezekkel a tulajdonságokkal felvértezve érkeztem meg az anyaföldre, ahol az első ember, aki megalázott azzal, hogy »szőröstalpú« vagyok, az egy vállalati párttitkár volt. A közvetlen főnököm. Megjegyzem, soha nem voltam pártos. Hát kérlek, bennem felülkerekedett az erdélyi önérzet, és az íróasztalát ráborítottam. Mert mindent mondhatott volna rám, mondhatta volna, hogy román vagyok (mert akkori állampolgárságom szerint az voltam), mondhatott volna bármit, de egyet nem lehet tenni velem és az erdélyi emberrel: megalázni bármi módon.

Úgyhogy nekem kb. úgy 1980-ig akkora honvágyam volt, hogy ölni tudtam volna, ha nem mehetek haza. A honvágy nekem azt jelenti, a szülőhelyedhez annyira kötődsz, hogy mindent megtennél érte. Ezért én minden hét végén, ha csak egy órára is, de hazamentem. Be a hegyek közé, az emlékek közé, az emberek és barátok közé. Mert a hon nem ott van, ahol élsz jól-rosszul, hanem ahol világot láttál, ahol megkaptad életed első lökéseit, ahol tanultál, ahol taníttattak… Az az igazi kötődés. Hogy miért érzem így? Mert ez az ország nem szeretett úgy, ahogyan én próbáltam szeretni őt.

Mert én nem csak én magam vagyok. Magammal hoztam Mihai Eminescu-t, Ion Luca Caragiale-t, magammal hoztam Senkálszkyt, a magyar és román színházakat, operát. Magammal hoztam az Olt és Szamos csobogását, magammal hoztam a moldovai kolostorok illatát, Predeal-t. Magammal hoztam a román konyha illatát, a székelykáposzta ízét. Ezek adták, adják az én gerincemet, ez vagyok én, és remélhetőleg még sok hazámfia itt és odaát. Megvesztegethetetlenül, nem befolyásolhatóan, nem agyon ideologizálva, szociálisan és társadalmilag érzékenyen, még ilyen öregen is.

Ugyanis ez az ország most az otthonom, de nem tudom a hazámnak tekinteni úgy, ahogyan szeretném. Mert a fentiek, nyilván az emberi vonzatok, hiányoznak. Minket nem gyűlöletre neveltek, hanem szeretetre, nem erőszakra neveltek, hanem ölelésre, nem vakságra neveltek, hanem látóknak.

Minket nem arra neveltek, hogy gyűlöld a románt, gyűlöld az oroszt, gyűlöld a németet, gyűlölj mindenkit, aki nem te vagy, vagy akire a hatalom rámutat.

Minket nem arra neveltek, hogy a magyar gyűlölje a magyart, minket nem arra neveltek, hogy a család egyik tagja gyűlölje a család másik tagját, mert az más nézeteket vall.

Minket nem arra neveltek, hogy belerúgjunk azokba az embertársainkba, akik segítségre szorulnak.

Minket arra neveltek, hogy kezünket nyújtsuk, az ebédünket megosszuk, hogy fedelet adjunk, hogy együtt tudjunk sírni, nevetni, örülni.

Nem arra tanítottak, hogy leromboljuk azt, amit mi és mások felépítettek. Arra tanítottak, hogy ezeket megbecsüljük.

Nem arra tanítottak, hogy irigykedjünk a másik/mások gyarapodásán, de arra neveltek, hogy ne nézzünk el semmit a tolvajoknak, a gyilkosoknak, a diktátoroknak.

Arra neveltek, hogy ne tudjon senki megvásárolni, és gerincben megtörni egy Erzsébet-utalvánnyal vagy 3 köbméter szociális tűzifával.

Arra neveltek, hogy elutasítsunk minden szélsőséges nézetet, mert az a fentiek ellensége. Arra neveltek, hogy e szélsőségek ellen tenni kell.

Ezért én minden egyes választáson – lehetett az helyi vagy országos – eszerint döntöttem. Volt, hogy rosszul, volt, hogy sehogyan, de soha nem tagadtam meg önmagam. Pedig nem vagyok más, mint egy egyszerű nyugger. De nem hülye.

Szóval én úgy érzem, tisztán érkeztem ebbe az országba, tiszta is maradtam, ezt megbeszéltem már a lelkiismeretemmel is. Talán most kiadtam magamból az elmúlt 40 év egy pici kis részét, és ebben az olvasatban valóban megtisztultam. Talán most kiadtam magamból azt, amit sokan mások is felszabadíthatnának magukból. Rögtön más lenne a világ.”

Csoma Gábor

adomany

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.