Olvasói levél a megszárított és lereszelt olimpiáról

Fotó: MTI-Illyés Tibor Fotó: MTI-Illyés Tibor

Sokféle oldalról megközelítették már az olimpiás népszavazásos vitát. Én most egy olyan gondolatmenetet és fogalmat szeretnék bemutatni, mely a konkrét ügyön túlmutat és bármilyen kormányzati és nagyívű de akár elenyésző személyes ügyre is érvényes, ugyanezzel a módszerrel lehet értékelni ugyanilyen megalapozottan.

Jelen írásban ezért – kérem – bocsássák meg, de minden egyéb érvet, ellenérvet, érzelmet elvetek. Ez egy, a másik meggyőzésére szolgáló vitában nem szabályos, tulajdonképpen a vitát is rögtön felrúgná és csatározássá süllyesztené. Mivel – mint utaltam rá -, ez nem az olimpiáról szól, hanem csak arról jutott eszembe, kérem nézzék el nekem.

A fogalom: lehetőség-költség avagy alternatíva-költség. Kicsit hosszú és nehézkes, úgyhogy…

Hadd kezdjem egy egyszerű példával. Reggel veszek két kiflit, otthon a hűtőben van egy kis szalámi, a spájzban pedig mák. Úgy döntök, hogy szalámis kiflit reggelizek. Mibe kerül ez nekem? – és most nem a pénzértékre kérdezek rá.

Ha csak egyszerűen nézzük, mondanánk, hogy a szalámiba, a kiflibe (és a vajba, de ez a példa szempontjából lényegtelen) kerül, ezek a reggeli után már nem lesznek még egyszer ugyanígy felhasználhatóak, hiszen megettük őket.

Eltelik a nap, beesteledik. Vacsoráznék. Meglátom a mákot a spájzban és megéhezem egy kis mákos gubára. Ekkor pedig leend fogaknak csikorgatása, mert a kifli elfogyott és a pékség már bezárt.

Azzal, hogy reggel a kiflit szalámis szendvicsként használtam fel, azzal lehetetlenné tettem, hogy ugyanezen kiflikből később mákos gubát csináljak. Most tegyük meg a közgazdasági lépést és adjunk értéket nem létező dolgoknak!

A reggelimért nem kizárólag a kiflivel és a szalámival fizettem. Az összes másik lehetőséget, ami ezekben még benne rejlett, megvalósítatlanul hagytam azzal, hogy az egyik lehetőséget valóra váltottam és ezel a korlátozott elérhetőségű nyersanyagokat (a kiflit) felhasználtam. Nem csak a kiflit ettem meg, hanem egy mákos guba, de úgyszintén egy vacsorára megehető szalámis kifli, vagy egy rántotthúshoz való zsemlemorzsa (jelen esetben kiflimorzsa) lehetőségét is.

És ez nem baj!

Megtehettem volna, hogy reggelire eszem müzlit és vacsorára gubát. Vagy hogy reggelire a szalámiskiflit és vacsorára meg főzök valami mást, mondjuk túrós tésztát.

Ez mind a világrendünk lényege: nem lehet minden tökéletesen úgy, ahogy akarjuk, ezért egyes vágyainkat, szükségleteinket helyettesítjük valamivel, hogy összességében mégis jó legyen.

Ennek ellenére tartsuk észben, hogy milyen lehetőségeket költünk el. Ha ma vagyok éhes, kiszárítani és lereszelni – hogy majd jó legyen a rántotthúshoz, nagyon rossz megoldás, hiszen már ma is több módon tudnám csillapítani az éhségemet.

És itt van a Kétfarkú Kutyapárt és a NOlimpia kampánya elásva.

Hogyha mindent, mindent lesöprünk az asztalról és csak és kizárólag a költséget/nyereséget hagyjuk fent, ha az utolsó szóig elhisszük a megvalósíthatósági tanulmányt (azért kérem, ne tegyenek ilyet) és rábólintunk hogy bizony ez majd profitot hajt, gondoljunk bele, hogy az a pénz, amibe egy olimpia kerül, mekkora lehetőség-költséget rejt.

Annyi pénzből többszörösen világszínvonalú oktatást lehetne fejleszteni. Annyi pénzből korszerűsíteni lehetne az infrastruktúrát, felújítani a hármas metrót, takarítani a csúszásveszélyes közterületeket. És – bár ezekben az esetekben – nem jól láthatóan, egy helyre csapódik le a nyereség, mint a jegyeladásoknál, de sokkal több profitot hajtanának, csak nehezebben kimutathatót.

Idézhetném Széchenyit a kiművelt emberfőkről de szerintem nyilvánvaló, hogy az egyre gyorsuló technológia korában az oktatásba fektetés a legnagyobb hasznot hozza még pénzben is. De felhozhatjuk az egészségügyet is: a beteg ember nem tud dolgozni. Aki bennragad a metróban vagy csak késik, az sem. Aki eltöri a lábát a jeges megállóban, az sem, viszont kell gipsz, röntgen, mankó, miegyéb. Ezeket nem lehet csak úgy felírni könnyen a veszteség, kiadási oldalra. De ha ezer ember mindegyike 5 percet késik a munkahelyéről, az már több, mint 80 munkaóra kiesés – két ember 40 órás munkahete. Ennyi értékteremtés nem történik meg, ennek az alternatívaköltségét fizetjük a megbízhatatlan metróval.

És nem azt mondom, hogy vegyünk százötvenezer lélegeztetőgépet. Az nagyon kevés hasznot hajtana viszont ugyanazt a lehetőség-költséget fizetnénk meg. Ne osszuk le az olimpiarendezés összegét lélegeztetőgépek árával és ne demagogizáljunk.

De az egyéb opciók mellett, hogy hova mehetne a pénz, az olimpia egy nagyon rossz befektetés. Ez nem lélegeztetőgép, nem demagógia, ez tény.

Most pedig vegyük elő az összes, időlegesen félresöpört érvet  és kezdjük elölről…

B.M.adomany