Az alján szakadék van, mama!

Fotó: Lázár Gergő Fotó: Lázár Gergő

Úgy jártunk, mint az egyszeri jóember, aki új kormányt akart volna az autójába.

Nekiduráltuk magunkat, felöltöztünk, cipőt húztunk…majd nem mentünk el a boltba.

Merthogy nem gyalogolunk.

Jöjjön ide a kereskedő, ha el akarja adni a portékáját.

Kereskedő uram meg nem jött, mert neki is annyi esze van, mint a vevőjének.

Nem született üzlet, a boltos sem keresett, az autónk is irányíthatatlan.

Mert nekünk van tartásunk! Sőt, miheztartásunk van. Nekünk. Meg a kereskedőnek.

Persze, a másik kormány is csak arra lett volna jó, hogy irányba tegyük vele az apóstól örökölt ócska Ladát és eljussunk egy rendesebb alkatrészboltba, ahol lehet kapni normális kormányt.

Na, most nem jutunk el sehová, ez a szar meg előbb-utóbb a kezünkben marad.

Lehet töprengeni, hogyan oldjuk meg a problémát.

Addig is kiengedjük a féket, a verda csörömpölve indul a lejtőn.

Szerencsére lassan gurulunk, mert ahány kerék, annyifelé menne.

Az anyósunk sipítozik, hogy jó ez a kormány, isten ments lecserélni! Ő megszokta, szereti, ragaszkodik hozzá!

Holott ugye anyóspajtás nem vezet, legfeljebb vonul.

Mert ő már megette kenyere javát (Anyuka! Az a család kenyere volt, amit fel tetszett zabálni!), meg amúgy is félvak.

Ettől függetlenül az a rögeszméje, neki kell dirigálnia közlekedésügyileg. De minimum a kormány mibenlétét illetően.

Az asszony sem sokat segít azzal, hogy nyüszítve sír a hátsó ülésen.

Mert mennyire hiányoznak a gyerekek és milyen messzire szakadtak!

Baszod, szakadtak. Előttünk mennek a Roverrel. Legalább nem ülnek velünk ebben az átokban, aminek vagy fog a féke, vagy nem.

– Javítsuk meg!  A kormányt! – ragyog fel anyósunk.

– Anyukát kellene megjavítani, de reménytelen – dünnyögünk a bajuszunk alatt.

Közben az autó egyre nagyobb tempóban zúg lefelé a földúton.

– Na, tessék! Megy ez, mondom én, hogy nincs itt baj! – lelkesedik a mama.

Zötykölődés közben ki-be ugrál a protézise, de még ez sem gátolja meg a navigálásban.

– Kanyarodj jobbra! – rikkant.

– Jobbra nem vezet út, mama kedves! Balra is rázós, de mindegy is. Ugyanis nem működik a kurva kormány.

– Fékezzünk! – gágognak kórusban.

– Jó. Mivel? A pedál letört, a motorfék sem működik, ugyanis a motor nem jár.

– Akkor mitől megyünk, ha nem jár? Hülyének nézel? – vidul fel kedvenc anyósunk.

– Annak, de ez nem függ össze semmivel. Azért megyünk, mert lejtőn vagyunk. A lendület visz, drága mama!

– Lejtőn? De az alján szép, hímes rét van…majd ott megállunk. – reménykedik.

– Az alján szakadék van, mama! – nyugtatjuk meg sietve.

– Cseréld ki a kormányt! – nyújtja az asszony a hátsó ülés előtt talált kerek cuccot.

– Mire? Mert ez jobbkormány, szentem. Ebbe az autóba nem jó, az idióta unokaöcséd hozta, de nekem nem kell.

– Meghalunk? – kérdi az anyós zöld képpel. Egészen jól megy ez az arcszín a lila hajához.

– Az tuti! – sietünk megnyugtatni.

Miután a nők eleget visongtak, minket is kivert a halálveríték néhányszor, döntő lépésre szánjuk magunkat.

Fogjuk a hasznavehetetlen kormányt és kivágjuk az ablakon. Szorosan utána a visszapillantó is röpül…előre akarunk nézni, nem hátra.

Vért izzadva húzzuk az alig is működő kéziféket és félhangosan imádkozunk.

Az autó lassulni kezd, majd kis szerencsével egy földkupacba fúródva megáll.

Na! Ez is megvolt!

Az asszonynép elkerekedett szemmel nézi, ahogy a csomagtartóból előrángatott ásóval munkához látunk.

– Kifelé a kocsiból! Elkél a segítség.

– Mit csinálunk? – kászálódnak elő.

– Kormánygyárat építünk! A kasznit meg átalakítjuk!adomany