November 24,  Vasárnap
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék
Adomány

DÜHÖNGŐ


Csak egy ország döglik bele

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,079,897 forint, még hiányzik 920,103 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Mert nemzeti ügy. Mert a sport nemzeti ügy – ezt válaszolta Seszták Miklós bűnöző-gyanús fejlesztési miniszter tárcája az RTL Klub ama megkeresésére, hogy milyen alapon landolnak forintok milliárdjai harmadosztályú szerbiai focicsapatoknál.

A kiheverhetetlen, 50 milliárdos, tavaly év végi sportügyi pénzszórás hevében – amikor Mészáros Lölö eszéki klubja is kapott mintegy 1000 millió forintot – 3000 millió forint jutott Szerbiába is. Egészen konkrétan Topolyának ment a pénz, egy akadémia létrehozására. Nem, nem tudományos, hanem futball akadémiáról van szó. A város csapata a harmadosztályban (!) játszik, most a projekt keretében négy focipályát alakítanak ki, illetve a hosszútávú terveik között szerepel egy stadion felhúzása is.

Itt tartunk. Egy 14 ezres, sacckábé 60%-ban magyarok lakta szerbiai település (testvértelepülései között Budapest V. kerülete !) azért kap 3 milliárd forintot, hogy a harmadosztályú csapatának legyen négy darab focipályája. Mert a magyar kormány nemzetpolitikai célja a határontúli magyarok segítése, a nemzeti összetartozás erősítése, a fiatalok sport iránti elkötelezettségének növelése.

Ha nem most olvastam volna, hogy a visszafogott, 2015-ös első félév után – amikor még csak 396,9 milliót költöttek reprezentációs költségekre – a minisztériumok és háttérintézményeik tavaly már a 4 milliárdos lélektani határt is sikeresen átlépték, valószínűleg ugyanúgy elborulna az agyam, mint így.

Ha nem most olvastam volna, hogy a lepusztult, de még mindig nem összedőlt magyar egészségügyben évről évre több beteget kell ellátniuk a háziorvosoknak, ami azt eredményezi, hogy a rendelőkben hosszabbak a sorok, megnő a várakozási idő, miközben átlagosan alig néhány perc alatt kell kezelni a pácienseket, akkor is úgy érezném, ennyire hülyének nem lehet nézni egyetlen ország leghülyébb lakóját sem.

Azt persze azonnal és gondolkodás nélkül kizárhatjuk, hogy a kormány rosszhiszeműen használja fel, ha nem egyenesen ellopja a Magyarországon adót fizető és közterheket viselő polgárok pénzét, mert ez nyilván elképzelhetetlen.

Mindazonáltal annyira gyomorforgatónak és kártékonynak érzem ezt a gátlástalan, semmilyen egészséges, a valóban megkerülhetetlen közügyek prioritási listájára tekintettel nem lévő esztelen pénzszórást, akarom mondani nemzeti ügynek kikiáltott árokásást, hogy a szavakat is igen nehezen találom.

Ép ésszel, ép lélekkel, ép morális tartással rendelkező ember számára – éljen az a magyar határ tetszőleges oldalán – nem lehet elfogadható ez a parttalan cinizmus. Ez az eszelős költekezés, amelynek semmilyen racionális érvrendszer nem képes határt szabni.

A magyar határon túl született magyarként a pofámról lesül a bőr attól, hogy a polgári-keresztény kormány nemzeti ügyet és nemzeti összetartozást emleget egy harmadosztályú szerbiai futballcsapat kapcsán. És tökéletesen nem érdekel, hogy abban a csapatban hány magyar és hány nem magyar játszik. Azt is dermedten nézem mondjuk, amit égető társadalmi problémák felszámolása helyett (még véletlenül sem mellett) stadionépítésbe, fűtött gyepekbe, Makovecz kazánházakba, falábú kontraszelekcióba, családi vállalkozásokba és böszme infrastrukturális beruházásokba tol évek óta a legnemzetibb magyar kormány.

Számomra felfoghatatlan, hogy egy kelet-európai ország (és egyelőre EU-tagállam), ahol minden feltétel és lehetőség adott volt arra, hogy a Nyugat-Európához viszonyított gazdasági-mentalitásbeli lemaradást (tudom, hogy dehogy vagyunk mi lemaradva, irigyel a fél világ) erős társadalmi felhatalmazással, profi szakemberekkel, megalkuvást nem tűrő, igazi hazafiakkal egy párt ledolgozza, alig néhány év alatt egy minden tekintetben leszakadó pöcegödörré vált. Ahol legfeljebb a mindent és mindenkit túlkiabáló harsány propaganda ordítja bele az arcokba, hogy minden rendben van, jobban éltek, idióták!

Az idióták (nem én gondolom így, ezt gondolja róluk a demokratikusan megválasztott kormány minden egyes tagja) márpedig nem élnek jól. Akkor sem, ha a felkent kormány kötőszóvá silányítva a nemzeti jelzőt, minden másodpercben erre hivatkozva lop, csal, hazudik és kommunikálja éjt nappallá téve a nagyfene népnemzeti boldogság érzését. Borzalmas időutazás ez, egyben a közpénz látványosan arrogáns megsemmisítésének irigylésre aligha méltó iskolapéldája, amelyet akkor is elborzasztónak találok, ha egy Magyarországnál jóval korruptabb országban volt szerencsém leélni az életem nagy részét.

Lehet persze hazaárulózni engem is, és mindazokat, akik még nem unták meg tépni a szájukat azért, hogy amíg Magyarországon ennyi pénzből fel lehetne számolni a gyermekéhezést és a magyar kormány a kisujját nem mozgatta ebbe az irányba, addig egy kurva fillért ne költsön Orbán Viktor a harmadosztályú szerbiai focira. Se az erdélyire, se a felvidékire. Mert erkölcsileg egyszerűen elfogadhatatlan.

Ameddig hullák fekszenek a kórházi mosdókban, amíg a Blaha Lujza téri liberális mutatványra (szevasz, Kiszelly!) hónapról hónapra egyre többen kíváncsiak, addig ne legyen nemzeti ügy a tehetségtelen délvidéki futball. Amúgy se legyen, de így meg főleg.

Ameddig a polgári-keresztény kormány hadat üzen a korrupcióellenes, jogvédő magyar civil szervezetenek, úgy értem, saját polgárainak, addig ne merészelje egyik milliárdosra zsírosodott korrupt kormánytag se a szájára venni a nemzeti összetartozást. Ez itt sem nem nemzeti, sem nem összetartozás, hanem a legalattomosabb árokásás.

Ameddig az egyészségügy és az oktatás eltaposnivaló, csak bajjal-keservvel járó, magasról leszart szektorok, miközben a felcsúti születésű küldetéstudat Várba költözése és dolgozószobájának kialakítása, vagy a nemzetet romba döntő olimpia megszervezése is nemzeti ügy, addig ne legyen pofája senkinek a sokadrangú szerbiai futballba csorgatott – egyébként rengeteg helyről hiányzó – milliárdokat nemzeti szalaggal átkötni.

Ameddig az egy életen át becsülettel adót fizető idős emberek kihűlhetnek a saját lakásukban, mert a családbarát kormánynak már nincs rájuk szüksége, ameddig emberek tízezreit egyébként is lassú és kegyetlen halálra ítélte a Fidesz társadalompolitikája, a szociális háló pedig csak azokat tartja meg, akik egyébként is két lábbal taposnak az ország lábán, addig a Seszták nevű másik dörzsölt maffiózó se vegye a szájára a nemzeti ügyet.

Ennek az egésznek, amit műveltek, semmi köze a nemzethez, az összetartozáshoz, a valóban komolyan vehető nemzetpolitizáláshoz. Ez továbbra is csak a Fidesz éppen pillanatnyi érdekeiről és szavazatvásárlásnak is legalja, átlátszó manővereiről szól.

Ha van olyan magát nemzeti érzelműnek tartó ember, aki a fentihez hasonló akciókra adott felhatalmazást Orbánnak, aki azért fizet közel százféle adót és Európa legmagasabb áfáját, hogy egy elcseszett, frusztrált, küldetéstudatos ember önmaga szobrát már életében felállítsa a Kárpát-medencében, akkor ennyi erővel annak is tapsoljon, hogy a kongói teremfoci válogatottnak megy a következő csokor milliárd. Valójában semmi különbség nincs. Csak egy ország döglik bele, és egyre gyakrabban nyílik a bicska a határ egyik és másik oldalán, magyar vicsorog magyarra vadul.

Mondhatnám, hogy ez a felelőtlen árokásás történelmi bűn, de csak ismételném magam. Pedig. Ha valamit aligha lehet majd visszafordítani, az ez.

adomany

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.