Ha egy alkotás megszületett, azt többé nem lehet eltörölni

Fotó: Lázár Gergő Fotó: Lázár Gergő

Graffiti. A szó, amely rögtön megosztja az embereket. Sokan rongálásnak gondolják, azonban többen a művészeti ágak közé sorolják. Ez a cikk nem hivatott eldönteni, melyik tábornak van igaza, mert mindkét esetre van példa. Így – mint minden más a világon -, a graffiti sem csak fekete, vagy fehér.

Granada Realejo nevű városrészében él és alkot Raul Ruiz, művésznevén El Niño de las Pinturas. Az 1977-ben született művész már igen korán, 11 évesen megkezdte pályafutását. Fiatalkorában ő is – sokakhoz hasonlóan – tageléssel kezdte, de megtanulva a különböző technikákat és stílusokat, pár éven belül a művészi oldaláról közelítette meg a graffitit.

Mára alkotásainak százai díszítik különböző országok – köztük Magyarország -, városainak romos falait. Granada talán leghíresebb, élő művészét mégsem változtatta meg a hírnév. Ma már üzletek, hotelek, iskolák kérik meg arra, díszítse fel épületeiket műveivel. Számára azonban továbbra is az üzenet átadása a legfontosabb, nem a pénz. Sok iskola, árvaház falait díszítik munkái. Ezekért a művekért soha nem fogadott el pénzt. Mint nyilatkozta egy korábbi interjújában: számára a graffiti egy olyan művészet, mely a hétköznapi embereknek szól, ingyen, a városok falait használva vászonként.

Számára felháborító az a tendencia, miszerint a művészet egyre megfizethetetlenebb és a művészek többségét a pénz motiválja, nem az alkotás öröme. A mai társadalomban egyre erősebb a birtoklási vágy, valamint a művészetek erőszakos kategorizálása. Miért kellene hivatalból eldönteni mi az, ami művészet, és mi az, ami nem? Tudvalévő, hogy alkotók ezrei kezdték utcai művészként. A törvények mégis egyre szélesebb körben tiltják az utcán zenélést, előadást és úgy általában a szabad alkotás lehetőségét. Mégsincs a mai napig az a stúdió a világon, mely annyi ötletet és ingert adhat, olyan inspirálólag hathat egy művész számára, mint az utca.

Raul másfél éven át tanult művészeti szakon, de otthagyta az iskolát. Azt vallja, hogy egy művész számára nincs fontosabb a szabadságnál (egy nem-művész számára sincs fontosabb, de ezt már én teszem hozzá). Végül az utcán tanulta meg mindazt, amire ma büszke.

Ezt a szabadságot szeretnék egyre inkább korlátozni a hatóságok. Úgy tűnik, az utca emberét nem, csak a hatalom gyakorlóit irritálja Raul művészete. Granadában (és nyilván más városokban is, ahol megfordul) örömmel fogadják a civilek, szeretik a műveit – ki ne szeretné, ha egy szürke, romos, nyomasztó fal helyett egy csodás képet nézhet – és öntudatlanul is elfogadják ezt a darabka szabadságot.

Lássuk tehát mi volt az, amivel Raul „rongálta” környezetét.1

Ez a graffiti egy Amelia nevű asszonynak állít emléket, aki a negyed egyik legemblematikusabb figurája volt. Egy helyi kocsma felett lakott, reggelente ő köszöntötte az oda betérő vendégeket. Virágárusként kereste meg a napi betevőt. Az évtizedek alatt rengeteg ismerőst szerzett, így annak ellenére, hogy egyedül élte le egész életét, magányos soha nem volt.2

Máskor a gyermekrabszolgaságra hívta fel a figyelmet.

Realejo egyik romos házának falát így keltette életre.3

Alkotásaiban sokszor állít emléket olyan, egykor híres embereknek, akik mára feledésbe merültek. Számos flamenco művész, író, költő arcképét varázsolta Granada utcáinak falaira, emlékezésre bírva a város lakóit.

Az emlékezés mellett a jelen kor problémái is foglalkoztatják, számtalan művében hívja fel a figyelmet az elesettekre.

4

Egy hajléktalan férfi ábrázolásával, az utcára került emberekre szeretné felhívni a figyelmet.

Van aki szavakkal, van aki zenével, és van aki képekkel próbál tenni azért hogy változást érjen el a mai társadalomban. Ezek a problémák soha nem voltak lokálisak, és soha nem is lesznek azok. A társadalmi problémák sokszor jelen vannak az egész világon, mindössze az ország neve változik. A hajléktalan ugyanúgy hajléktalan Spanyolországban, mint ahogy hajléktalan Magyarországon. A gyermekrabszolgaság szintén a mai napig jelen lévő probléma, még akkor is, ha nem szeretnénk elfogadni.

Művészek ezrei ország-, világszerte próbálják felhívni a figyelmet ezekre a problémákra, és ugyan sokszor akadályokba ütköznek, mégsem adják fel. Egy dalt újra és újra el lehet játszani, egy verset újra és újra el lehet szavalni, egy képet számtalanszor újra meg lehet nézni, vagy lehet ezekre emlékezni.

Ha egy mű megszületett, azt többé nem lehet eltörölni. Fizikailag talán, de a tartalamat, amit hordoz, az üzenetet, amit célba juttat, nem lehet eltaposni.adomany