Nem a lengyel nemzeti bank elnökének negyvennel karcsúbb szívszerelme

Illusztráció: Civilhetes Illusztráció: Civilhetes

A lengyel állam megvásárolta a Czartoryski-gyűjteményt.

Bemelegítésként vesztegessünk pár szót arra a szerény kis kollekcióra. Aki szereti a kalandos történeteket, bátran böngéssze végig a gyűjtemény előéletének pár izgalmas pillanatát felvillantó összefoglalót – mint minden rendes mesében, itt is egy hercegnővel kezdődött minden: Izabela Czartoryska 1796-ban alapította meg a múzeumot, amely már a kezdetek kezdetén jó néhány izgalmas és értékes műtárgyat tudott bemutatni az érdeklődőknek.

Alig két évvel később a hercegnő fia egy olaszországi útja során megvásárolta Leonardo egyik leghíresebb festményét, a Hölgy hermelinnel című képet (mellesleg ez a polihisztor zseni egyetlen magángyűjteményben lévő festménye, továbbá az egyetlen Leonardo-alkotás lengyel múzeumban), valamint mellé vett még egy Raffaello-képet is – a gyűjtemény ettől kezdve viharos gyorsasággal lett egyre értékesebb.

Az ilyesfajta kincsekhez ritkán kegyes a történelem: Czartoryskiékat már az 1830-31-es novemberi felkelés és az azt követő háború idején alaposan kifosztották az oroszok; a megmaradt értékeket Párizsba menekítették, ahonnan 1876-ban került vissza Krakkóba. Csak egy viszonylag rövid időre: 1914-ben a család Drezdába menekítette, amit lehetett – hogy aztán 1920-ban újra Krakkóba vándoroljon vissza a rengeteg kincs… A második világháború is igen csúnyán megkoptatta az anyagot – nyomtalanul eltűnt például a Raffaello, és vele még közel ezer műkincs, a legértékesebb darabokat azonban (volt már benne rutin) sikerült megmenteni, elrejteni, befalazni.

No, de a lényegre, András: az elmúlt hetek szenzációja volt, amikor bejelentették, a lengyel állam megvásárolja a teljes Czartoryski-anyagot, azaz 86 ezer múzeumi tárgyat/műkincset, illetve 250 ezer elképesztően értékes könyvritkaságot és hasonló tételt. A csomagban természetesen benne van a világ egyik leghíresebb és legdrágább festménye, a már említett Leonardo is – s bár szakértők szerint a teljes anyag értéke bőven kétmilliárd euró fölött lehet, a tulajdonos Czartoryski Alapítvány kezelője, a család Madridban élő leszármazottja hajlandó röpke 100 millió euró fejében átadni az államnak. Nem is kérdés, hogy megsüvegelendő, nemes gesztus: de azért a kapott pénz kamataiból, ha jól sejdítem, egy darabig szép csendesen elvegetálhat még az alapítvány, bármik legyenek is a kitűzött céljai…

Nyomot hagyni, méghozzá szépet: felelős kormányként alighanem ez is vezethette a lengyel testületet, amikor a vétel mellett döntött. Engedelmetekkel e ponton aláhúznám óvatosan, piros jumbó filccel: nem, nem a lengyel nemzeti bank elnökének negyvennel karcsúbb szívszerelme óhajtotta nyugodt körülmények között tanulmányozni valamelyik Rembrandtot vagy ifjabb Pieter Brueghelt; sem nem egy titkos és titokzatos tanácsos „kölcsönzött ki” a múzeum igazgatójának tudtával havi ötven euróért pár festményt egy belvárosi földszinti garzon főfalára, hogy ha csütörtökönként összejönnek nasivasizni a haverokkal, legyen már kulturált a környezet, akár csak jómaguk, sőt; és még csak nem is egy vidéki kis- vagy nagyváros polgármestere gondolta úgy, feldobná a céges vadászkastélyka ebédlőjét, ha Shakespeare mester kedvenc karosszéke terpeszkedne az asztalfőn.

Nem. Mi több, a lengyelek még a klasszikus einstandhoz is tökhülyék voltak: pedig csak meg kellett volna nézniük, milyen ügyesen keverték/keverik a kártyákat és zavarosítják a vizet magyar politikus kollégáik például a Csontváry-életmű környékén, illetve más esetben milyen visszafogottan, polgári és nemzeti tartózkodással tenyerelnek rá izomból egy világhírű magyar műgyűjtő magántulajdonára, csak mert nem hajlandó a felkínált vicces áron megválni a kiszemelt Munkácsy-festményétől, és azt hiszi (azaz valószínűleg inkább már csak hitte), Magyarországon is bízhat még valamiféle jogban. Idejön Amerikából, ugrál, de nem Andy a neve – na, hát ő bizonyosan lúzra van ítélve. Mert nem tudja, hogy itt a törvényt, ha kell, egy ember csinálja, olyanra, amilyenre csak akarja, ahhoz a figurához, amihez kedve szottyan. Tessék, itt lehet megnézni, 2.20-tól, kamerák előtt zajlik a tervkészítés, bujkálás és zavarbajövés nélkül: nos hát ez az igazán vérfagyasztó.

És akkor zárásképpen hadd jöjjön még egy összevetés, a piszkosul  demagóg típusúból. A gyűjtemény 100 millió euróba, azaz 31 milliárd forintba került a lengyel államnak – és olyasmit vásároltak érte, ami mindenki javát szolgálja, mert mindenkié: igazából, jog szerint a lengyeleké, de rajtuk keresztül lényegében mindenkié, ha úgy tetszik, még az enyém is. Megveszem a két eurós zsugámat, és addig nézhetem rongyosra az egészet, amíg csak nyitva a múzeum.

Ezzel szemben az a magánnyugdíjpénztári vagyon, aminek maradéktalan elherdálásával és klasszikus szétrablásával néhány éve a magyar kormány írta be magát az emlékkönyvünkbe, 3000 milliárd forint, azaz tízmilliárd euró volt. A hermelines hölggyel súlyosbított, háromezer darabos Czartoryski-gyűjtemény árának százszorosa. És ez a 3000 milliárd, hadd tépjem fel ismét a nehezen hegedő sebeimet, eredendően a mi pénzünk, azokhoz folyt szét, akiknek a legkevesebb közük lett volna hozzá. Normális körülmények között legalábbis – de ilyenek nálunk nagyjából akkor voltak, amikor Leonardo a hermelin bajuszkáját festegette. Angyali türelemmel.

Szerző: Boda András

Facebook-oldal: https://www.facebook.com/hetlovet

adomany