December 14,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Az én istenkirály Vitya atyuskám

Ahogy velem szemben ülve most is elnézem őt, abban már teljesen biztos vagyok, hogy az egész földkerekségen nincs boldogabb ember nálam. Hogy is lenne, amikor az én szerető atyuskámnál nincs jobb ember a világon.

Mint mindig, amikor csak az én teremtő istenkirályom ideje engedte, most is a hideg fényű kandallónál kucorogtunk, a szépi dédi szőtte rojtos-foltos pléddel takarózva. Az én drága atyuskám most is, mint mindig, a kedvenc söröskancsóját a két kezébe fogta, miközben csöndesen mosolygott azon amit az imént előbb halkan a fülébe súgtam, majd teli torokból kiáltottam, hogy őt mindennél és mindenkinél jobban szeretem. S persze azt is nagyon jól tudtam, hogy ő is engem mindennél és mindenkinél jobban szeret, tehát kölcsönös volt e szerető vonzalom, és én ezért még inkább szerettem őt. Ó, mit szerettem, egyenesen imádtam! Imádtam, ahogy mosolygott, amikor nagy fáradtan hazajött és a nagy táskájában nap mint nap hozta a cselédek és szolgák életmaradékát, hogy nekünk is jusson étel, és legyen mit a kis áfájú tejbe aprítani. Az aprításhoz atyuska nagyon értett. A gondokat, a problémákat szerette felaprítani, szétmorzsolni, hogy minél több apró kis maszat legyen belőle, amit aztán már könnyen a másik nevű szőnyeg alá söpörhetett. Igen, atyuska takarítani is szeretett, hisz a munka volt a mindene. Csak sajnos az apró, törékeny termetét a hideg tőke úgy felfújta, hogy közben még jobban össze is aszalta. A sok-sok méretes munkavágytól időközben a teste kicsit meggörnyedt, a gerince elhajlott, a nyelve pedig időnként, jobb felé, nagyon kifordul. A sok-sok tehertől néha már reszket minden tagja, és a feje is fáj a sok hasalásra okot adó nehéz vasalástól. Ám ezen aprócska bajoktól komoly félnivaló nem volt, s ma sincs különösebb okom őérte aggódnom, mert az igazán nagyokat komoly baj sosem éri. Még akkor sem, ha csak csupasz kézzel tudnak étkezni. Ők mindenképp a meniszkuszok. Ők mindenben mércék, és sosem halnak! Ők halhatatlanok. Ők mindig élnek. Ha kell, a lehetőséggel, de nem arcátlanul, mert az én édes drága jó atyuskámnak arca van, és két arcfele, mint minden valamire való embernek. A bal fele a Fagyosszent képe, a jobb fele a Győztesé. Én ez utóbbit szeretem, ezért, ha tehetem mindig azt puszilgatom.

A pusszancsról jut eszembe az a minapi eset, amikor egy pillanatra úgy tűnt, hogy a nem eléggé ragyás Sanya is meg akarta puszilni az én drága jó atyuskámat, egy melldöngető és vállveregető testnevelési ceremónia alkalmából, ám az nem puszi volt, csak a Sanya az atyus bal arcához hajolva, puszkót mímelve, azt súgta a fülébe, hogy király vagy Viko, te vagy a legnagyobb. Mármint ugye az én atyuskám. (Aki ekkor ismerte el a Sanya mindenkori nélkülözhetetlen kordázó és tisztító tevékenységét.) Ám atyus e komolynak tűnő kijelentések ellen határozottan tiltakozott, mert szerinte Sanya a legnagyobb. Bár tudom, királynak csak magát képzelte.

Ez a mérhetetlen visszafogottság az, ami folyton levesz a lábamról. Az, hogy valaki ilyen szerény legyen, szinte hihetetlen. Ő emelte Sanyát naggyá, mert régebben ő is négy kerékkel kukázott az elasszott végeken, majd az együtt elkövetett egy-két halálinak tűnő gyerekes, olajszőke csínyt követően, egyik nagyság, a másikat szépen felemelte. Vagyis egyik a másikát emelte fel a kaktuszfa tetejére. De mindig atyus volt a főász. Ez kétségtelen! Ezért itt ez a szerénység az atyus részéről szinte érthetetlen! Komolyan mondom, már életében szobrot kéne emelni az ilyen nagyszerű embernek. Hát ezért szeretem én ennyire az én drága atyusomat. Szeretem a nagylelkűségét, a szerénységét, a kissé érces kappanatív hangját, a nagyon szép, szinte gyapjas papias beszédét, meg az istenien cizellált megannyi metakommunikatív egyéb jelzéseit, meg aaa…

Mindazonáltal én az atyusnak eme Sanyára tett kijelentését, határozottan cáfolom, hisz az én atyuskámnál emberi kvalitásában nincs nagyobb és jobb ember a világon. Nincs, nem volt, és nem is lesz. Soha! A Sanya lehet akármilyen nagy, de az én atyusomhoz fel soha nem érhet. Punktum.

Még mielőtt valaki elfogultsággal vádolna, annak elmondanám, hogy Agyarország legalább kétharmada még nyíltan is kizárólag őt imádja. Lappangva persze még ettől is sokkal többen. A súlyos demenciában szenvedők kivételével, szinte az egész ország. És ennek az irtózatos szimpátiának a legtöbben még azzal is nyomatékot adnak, hogy atyus arcmása ott függ mindnek a hálószobájában. Persze kép ide vagy oda, az én atyuskámat nálam jobban akkor sem szereti, szeretheti senki. Ezt az érdek nélküli imádatot az én atyuskám azzal viszonozza, hogy néha-néha beavat egy-egy titkába. Így tudom azt is, hogy az élcsapat meg az élmunkások, az emberi nem legeslegjavai, a főszamaritánusok legnagyobb főgéniuszai, még békemenetet is szerveztek atyuska mellett, nem is egyszer, hogy a maradék, aki véletlenül nem atyusra voksolt, az is megszeresse ezt az embernek óriás, nagyformátumú valóságos istenembert.

Az én atyuskám annyira szeret engem és természetesen a testvéreimet, hogy még a távolból is, mindig csak reánk gondol. Egyszer az egyik ilyen távolléte során az egyik kedves szomszédnénin keresztül még azt is megüzente nekünk, hogy mindig harcolni fog értünk. Elsőre, mert még elég kicsi vagyok, nem értettem az egészet, azt hittem kitört a háború, de szerencsére csak az a – senki sem tudja honnan előkerült – fránya nyomor pusztított mindenfele. Később azt is megtudtam, hogy bizony szegény atyusnak egy ország terheit kell cipelnie, s közben a nagy országépítésben vannak olyanok, akik a sajnálatos debilitásuk miatt, ebben gáncsolni akarják szegényt. De őt ez sem zavarta, mert folyton azt mantrázta, hogy jó tett helyébe, jót ne várjon az ember. Így atyust a saját sikereinek örömétől senki sem foszthatta meg. Hanem amikor ezt nekem elmondta, én mégis úgy felháborodtam, az atyus jóságát fel nem ismerők szamárságán, hogy azt találtam mondani az én drága egyetlen atyusomnak, hogy bizony én bemosnék mindnek egy jó nagyot! Ám atyus megnyugtatott azzal, hogy ezek a szerencsétlen balgák, kapnak majd egy-két elsorvasztó maflást az élettől, amit a nagylelkűsége okán, a saját muníciójából ő maga fog felszervírozni. Ez a nagyszerű, önzetlen ember nem sajnálta erre még a saját munícióját sem, holott erre a munícióra – az országépítésre tekintettel – neki volt a legnagyobb szüksége, mivel szegény épp azért volt kénytelen üzenni a távolból is, mert a sógorbácsinál volt épp akkor egy nagygenerál lélekerősítő mentál-masszázson. Micsoda erő kellett ehhez! És milyen jó érzés volt ezt még így is hallani! A korábbi ilyen-olyan családi karcok és horzsolások miatt kissé depresszióba hajló lelkem rögvest úgy megerősödött, hogy ettől kezdve oly szilajnak éreztem magamat, hogy képes lettem volna a saját lábamon megállva, nemcsak a rosszra sarkalló árnyékomba egy jó nagyot belerúgni, de még a saját igazamért is bárkit, bárhol és bármikor, kemény szavakkal jól felpofozni. És én ezt a hatalmas erőátadást sose felejtem el neki, az én drága, egyetlen, istenkirály atyuskámnak. Hanem az erőkészletemnek a legnagyobb löketet mégis az adta, és ettől még a szemem is egészen könnybe lábadt, amikor egyszer kijelentette, hogy soha nem árul el engem, illetve minket, és nekünk soha nem fog hazudni sem, és ezért arra kérte, még a nála magasabb bácsikat is, hogy mindig azt figyeljék, amit tesz. Amin persze nem is lehet csodálkozni, mert a szavak bizony nagyon légiesek, ezért igen szökkenékenyek; mindig szájról szájra járnak, és még véletlenül sem állnak meg egy percre sem, kivált egyenesen. Úgy gerincesen.

Tehát a napnál nyilvánvalóbb, hogy az én atyuskám egy áldott jó ember. Ezt senki sem cáfolhatja. Legfeljebb az irigység táplálta beteges rosszindulat. A kórság pedig itt, a jó irányba haladó győztesek országában, eleve nem bír érvénnyel. Itt érvénye csak a mérhetetlen nagyságnak és a semmihez sem fogható atyai szeretetnek lehet.

Noha én e nagyszerűséget nem akarom nagyon bizonygatni sem itten, hisz aki nem látja azt, annak felesleges bírnia egy értelmetlen látószervet, ezért azt, jobb ha eladja egy széles látókörű szervkereskedőnek, mert abból még némi haszna lehet. Mégis e nagyság előtt tisztelegve nem állom  meg, hogy ne hozakodjak elő némi kisebb apróságokkal ennek az emberi kiválóságnak, ennek a felfoghatatlan nagyság felülmúlhatatlanságának alátámasztására, aki karácsonyra – merő pedagógiából – minden egyes gyermekének, a többi kisebb-nagyobb apróság mellett, még egy-egy pompás stadionkát is vett, hogy legyen hol játszanunk, és hogy a labdakergetéssel erősödjön a testünk meg a lelkünk.

Ám nemcsak nekünk adott ez a nagyszerű és kiváló ember, az én szeretett atyuskám, mert például az agyari Búcsúban a sajátjaként kezelt pénzekből mindenkit tisztességesen felültetett a jólétre hallgató nagyhintára.

Az egész országot keresztül-kasul átszelő kitűnő minőségű utakat épített a mélyszegénység és a nincstelenség felé.

Az ország pénzbevételeinek növekedésére meg a turizmus országos fellendítésére egész Agyarországban megteremtette a szabad emberek eszményi mintalakát, a csillagveretes csillagszállók semmihez sem fogható hangulatos hálózatát.

Mindenütt, ahol a terepviszonyok megkívánták, kiépítette a széthúzást és gyűlöletet összekötő többsávos függő és talpas hidakat is.

Kialakította a zavartalan működésre képes, költségvetést nem igénylő iskolákat és egészségügyi intézményeket is. A tetejébe, mindet az egészléügy bombabiztosan jövedelmező keresztényi kötelékébe vonta.

Kiépítette a demokrácia nélkül is kitűnően működő sóhivatalok országos hálózatát is, hogy mindenkire már a lakóhelyén lehessen rásózni a legembertelenebb ukázokat és intézkedéseket. Ennek eredményeként az ország sikeresen megszabadult az önkényesen leszakadó, mihaszna munkakerülők egy tetemes, de koránt sem elégséges részétől is, boldogítva vele gyűlölt ellenségünket, a hanyatló nyugatot, ahova mindig tartozni vágytunk. Ugyanis az én atyuskám úgy vélte, hogy mi ugyan keleti származásúak vagyunk, de a rezsicsökkentést visszavonni akaró (galád) nyugati világhoz tartozunk. Ahhoz a már csak a nap járása miatt is hanyatló nyugathoz, ahol a gazdasági lassulás, a bűnözés, a terror, a migráció, a döntésképtelenség és az őszintétlen beszéd összeadódik, és erre nem találnak választ a vezetők.

Nem úgy az én drága jó atyuskám, aki minden bajra megtalálta a legjobb ellenszert. Már akkor is tudta mit kell tenni, mikor még csak a konflis rúdját akarta megkaparintani, hogy a lovak ne arra menjenek, ahova ők menni szeretnének, hanem, ahova az én nagyon okos, doktor atyuskám akarja. Ezért követelte már akkor, hogy soha többé ne legyen olyan kormányfője Agyarországnak, aki nyugodtan kijelentheti: rajta kívül nincs más alternatíva. Azt mondta az én egyetlen, drága atyuskám, hogy aki ezt állítja, az nem kormányozni, hanem uralkodni akar.

Így aztán amióta szerinte az ő baráti köre lett az egyetlen kormányképes erő, az én atyuskám kikérte az emberek véleményét, s az én családomban azóta már a megszorítás életérzése a természetes. És azért jut pénz fejlesztésre, nyugdíjemelésre, családtámogatásra, a gyerekek ingyenes tankönyvére. Jól látható, hogy az én atyuskám nem tűri, hogy ellopják tőle a pénzt. Ezért idén is az lesz a legfontosabb cél, hogy mindenkinek megérje dolgozni, mert szerinte – a hatalmas sikert hallva – nem azért özönlenek ide a világ minden tájáról az emberek, hogy legyen munkájuk és el tudják tartani a családjukat, mert ettől még nem érezhetik magukat győztesnek. Ám ha valaki elkezd jobban keresni, és látja, hogy megéri dolgozni, akkor ráébred, hogy győztes ország polgára.

Az atyuskám szerint a kormány épp azért csökkenti a munkáltatókat terhelő adókat, hogy emelkedhessenek a bérek, hogy a menekültek bátran jöhessenek ide. Igen, az idegenek! Mert ő – szigorúan a tényekre figyelve – komolyan szereti az jövevényeket. Különösen az arab üzletembereket kultiválja nagyon, s hogy azok kedvet kapjanak a kifektető befektetéshez, azt mondta nekik egyszer, nem is oly régen, még az elmúlt évben, hogy „minőségi, szeretetteljes és boldog életet csak olyan országban lehet élni, amely a tisztelet kultúráján alapszik, következésképpen a tisztelet hangján beszél. (Agyarországnak) annak a helynek kell lennie, ahol mindenkit tisztelettel fogadnak, az iszlám világból érkezetteket is tisztelettel fogadják és az iszlámot, a muszlimok, arabok civilizációs gyökereit is rendkívül nagyra értékelik. Az iszlám egy nagy lelki és szellemi építmény, amely nélkül a világnak azon a részén sem béke, sem boldogság, sem kiegyensúlyozott emberi élet nem jöhetne létre. Ezért számunkra az iszlám világból érkezett emberek nem fenyegetést jelentenek, hanem egy magas civilizáció képviselőiként üdvözöljük őket. És nem szégyellünk időnként tanulni sem tőlük.

Ezért aztán nem véletlen, hogy rögvest százezernyi munkásmancs özönlött az országba. A kerítést meg a szavazósdit csak azért csinálta az én drága atyuskám, mert fölöttébb szeret játszani. Különösen a focival és a szerfelett értéktelen nem övé pénzzel, melynek az elfolyását pusztán azért növeli, hogy a nagyobb áramlási sebessége révén még nagyobb legyen a győztes gazdagság teljesítménye.

Emellett a gazdaság is a tucatnyi nagytudású és nagyétkű szakember bábáskodása nyomán olyannyira felpörgött, hogy nemcsak csodájára jártak a világ minden tájáról, hanem egyben mind nagyobb járulékos zajt is okozott, ezért azt a kellő mértékig lehalkították, hogy senki ne szenvedhessen tőle komolyabb halláskárosodást.

És az sem véletlen, hogy neki, és csakis neki, még az öreg nénik és bácsik is, nemegyszer kezet csókolnak, mert oly hálásak az én atyusomnak, amiért ő annyira tiszteli és megbecsüli őket, akiknek a karácsonyi egy-egy szem szaloncukor mellé tucatnyi kifizetődő ígérvényt is adott. És még azt is elmagyarázta a butuskáknak, a nem keresztényeknek, illetve azoknak, akik még nem tudják magukról, hogy ők már valójában semjéni harrachos-keresztények, hogy a karácsony a vallási gyökerektől elszakadt embereket is megérinti. Még akkor is, ha a karácsony (is) eredendően egy ősi „pogány” ünnep.

Ennyi csodatétemény után nehéz tovább szólani, mert ugye belátható, hogy az én hőn szeretett, édesdrága atyuskámnál nincs, és nem is lehet jobb kerek e világon.

S azon nagyon kevesek, akik talán már nincsenek kétkedő helyzetben, de ha mégis, akkor nekik, nagyvonalúan csak annyit mondok, figyeljék jobban a médiákat, ha már egyszer örökösen rajtuk csüngenek, vagy figyeljék jobban az utcai óriásplakátokat, ők e nagyszerű eredmények hiteles kór dokumentumai…

Szerző: Anonim

adomany

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.