Olvasói levél: (F)élni?

Illusztráció: ninocare/Pixabay Illusztráció: ninocare/Pixabay

Abszolút nulla politikai érdeklődésről indultam. Mint még sokan mások ebben a bús rántotthús országban. És sokan úgy is maradtak… én nem. Sajnos vagy szerencsére.

Nem tudom az első pillanatot kiragadni az emlékeimből, mikor történt és hogyan. De egyszercsak azon kaptam magam, hogy észlelem kik és miket döntenek a fejem (és sorstársaim feje) felett, és jogosan háborodok fel egy-egy aljas húzás láttán-hallatán. Aztán idekeveredtem a Szalonna oldalára és láttam a gondolataimat megfogalmazva, néha enyhébb, olykor viszont extrémebb kivitelben. Úgy éreztem, ez az igazság, amit itt olvashatunk, ezt kell terjeszteni, erre kell mindenki figyelmét felhívni.

Szóval elkezdtem osztani a cikkeket…naivan abban bízva, hogy majd milyen sokan gondolkodnak ugyanígy (elvégre ez az igazság?!), és majd jönnek a lájkok és a megosztások. Ehelyett… nos, pofára esés. Értetlenség. Düh. Majd a hazaárulózás, a ballibsizés (igen a saját ismerőseim között…) -, bár ezekre szerintem sikerült érdemben reagálnom, és közben persze visszajutott a fülembe ez-az: sokan egyetértenek, sokan ezt látják, amit én. Csak éppen hülyének néznek, mert én ki is adom magam és ezt mindenki látja, na ők nem lesznek hülyék. Komolyan leesett az állam. Aztán nekik szintúgy, amikor én hülyéztem le őket. Mi az, hogy tudod az igazat, és nem harcolsz érte?! Mi az, hogy ülsz a fenekeden, ahelyett, hogy sztrájkolnál, amikor megtehetnéd, hogy része legyél a változásnak?!

A feketeleves akkor érkezett, amikor a saját szüleim (akik bőszen szidták a Fideszt mióta az eszemet tudom; természetes volt, hogy az MSZP-re szavazunk kollektíve, amikor mindenki szavazókorú lett a családban; és minden alkalommal, amikor feljött Orbán Viktor neve, ki is analizáltuk – pszichológiailag) elkezdtek szapulni, amiért ennek kiteszem a családot. WTF?!

Az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor apám elszólta magát (gondolom nem volt szándékukban közölni a történetet eredetileg): náluk járt egy másik városban élő rokonunk, aki felelős tisztséget tölt be egy állami intézményben. És elpanaszolta szüleimnek, hogy milyen rossz fényt vet rá, hogy ilyen rokonai vannak. Ha ez így folytatódik (mármint a fekete bárány – én – tovább osztja a kormányellenes cikkeket), akkor őt elmozdítják a pozíciójából, nem kap új mandátumot, eceterá.

Három dolog jutott eszembe azonnal.

1. Hol érdekel ez engem, mikor az igazság, akkor is igazság, ha elhallgatják?

2. Jó, hogy érdekel a dolog, mivel a rokonom, és nem akarok neki rosszat.

3. Ha ilyen sz*r a rendszer, ergo rendszar, akkor miért szolgálja ki ilyen lelkesen? Értem én, a pénz nagy úr.

De az, amit én megláttam az elmúlt hónapokban, az pont ennek a szervilis meghunyászkodásnak a lenyomata: ha látjuk hogy rossz, meg kell változtatni – és mégis inkább szemet hunynak… befogják szemüket-fülüket. Az igazságérzetem berzenkedik, mióta a pedagógusokkal kekeckednek. Belelkesedtem, amikor láttam, megmozdulás lesz. És ők sem jutnak egyről a kettőre, mert nagy részük be van tojva, hogy nem lesz megélhetésük.

Félnek. Mindenki fél. Na jó, én nem. Pedig nekem is van veszítenivalóm. De akkor hogyan lehetne a félelmet kiirtani minden csoportból, hogy helyette a változtatás vágya lépjen már végérvényesen? Miért nem akarnak az emberek egy jobb, élhetőbb Magyarországot maguknak? Aki már abban a korban van, hogy felnőttek a gyerekei, úgy van vele, nem akar balhét, kibekkeli még ezt a pár évet, aztán majd a többi elintézi, ha akarja. Szép kilátások…

Én döntöttem.

Nem félek, élek…

 Szerző: Fecsegőposzáta

adomany